–

„Balra, jobbra, balra, és ha nem jön semmi, átmegyünk”

Az úttest mellett való megállás, körülnézés, odafigyelés az első dolgok között van, amit tudatosan megtanítunk a gyerekeinknek. Nem végeztem reprezentatív felmérést, de biztos vagyok benne, hogy minden családban így van. Járni is alig tudnak, amikor már azon parázunk, hogy kitotyognak az úttestre, ezért nagyjából százezerszer elmondjuk, hogy megállunk. Mindig megállunk. Körülnézünk. És közben kétségbeesetten markoljuk a kis kezet, szorítva, nehogy kicsusszanjon a kezünkből. Tudom, mert mindennap ezt csinálom. Mindennap elmondom, mindennap megkérdezem, és mindennap fogom a kezét két óvodáskorú kislánynak.

Ők pedig tudjátok, mit tesznek? Tízből kilencszer megállnak, körülnéznek, fogják a kezemet. Egyszer meg nem. Mert meglátnak valakit, mert beszélnek, és nem figyelnek, mert egy csiga van az úttesten. És akkor vagy résen vagyok, akár egy vadászó puma, vagy nem.

Minden szülővel, aki rendszeresen közlekedik a gyerekeivel, megesik, hogy nem sikerül tankönyvszerűen átmenni az úttesten. Nem csak egyszer. Rendszeresen. Egyszerűen azért, mert hiába figyelsz, hiába mondod el egymilliószor, egyetlen pillanat elég, hogy történjen valami. És akkor az egekbe szökik a pulzusod, kiborulsz, kiabálsz, elmondod gyorsan az egymillió után még százszor, megnyugszol, bocsánatot kérsz.

És ötvenszer lejátszod a fejedben, hogy mi lett volna, ha… Ha jön egy autó. Ha nem állsz ott, amikor nem sikerült biciklivel bevenni azt a kanyart. Ha nem rántod vissza a pólójánál fogva, amikor körülnézés nélkül lelép.

Nem tudsz annyira figyelni, hogy mindent kiküszöbölj

Kimondom kereken: nem lehet mindig figyelni. Egyetlen gyerekre sem. Egyszerűen azért, mert ember vagy, elkalandozik a figyelmed, ér egy csomó impulzus.

Ha meg több gyerekkel mész, akkor mégis hogyan döntöd el, hogy ki kapja a száz százalék figyelmet, ami egyébként nem száz, csak kilencvenöt, és ki az, aki, mondjuk, csak hetven százalékot? Sehogy.

Egyszerűen mindenki kap valamennyi figyelmet, de senki nem a teljeset. A többi pedig azon múlik, hogy mi csapódott le a gyerekekben abból, amin tépted a szádat (és ha kevés, az sem a te hibád, de még csak nem is a gyereké). Meg a szerencsén. Ezt a legnehezebb elfogadni.

Ezért jelenik meg szerintem minden ilyen esetnél a szülőt hibáztató hang. Mert képtelenek vagyunk feldolgozni, hogy ez velünk is ugyanúgy megtörténhet. Ezért ha azt gondoljuk, hogy a szülő hibázott, azért történt a baleset, akkor megnyugszunk, hogy mi majd nem fogunk hibázni, és velünk nem történhet ilyesmi.

Csakhogy ezzel hamis illúzióba ringatjuk magunkat. Azt gondoljuk, hogy mi védettek vagyunk. A tragédiát átélő szülők meg hibásak. Mekkora tévedés!

De akkor kinek a hibája, ha baj történik?

Szerintem nagyon sok esetben senkié. És közben egyszerre mindenkié. Mert a világ elképesztő módon felgyorsult. A szülőség pedig egyre kevesebb egyértelmű szabállyal működik. Valószínűleg hatvan éve másodszor senki nem lépett le az úttestre, mert kapott egy hatalmas pofont az első alkalommal. De az első alkalom akkor is ott volt. (UPDATE, a félreértések elkerülése végett: ez egy korabeli példa, a bántalmazás semmilyen formáját nem tartjuk elfogadhatónak, semmilyen indokkal. A figyelmeztető pofont sem. Olvassátok el Dr. Gyurkó Szilvi gyerekjogi szakszerzőnk írását arról, hogy miért nem. KATT IDE.)

Akkoriban még nem így nézett ki a közlekedés, a gyerekeknek pedig nem volt futóbringája meg teleszkópos rollere. Az autók viszont sokkal gyorsabbak. Így egyszeri szülőként nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. A felelősségünk hatalmas – és még mi magunk is ráteszünk egy lapáttal, mert azt gondoljuk, hogy minden rajtunk múlik.

Hiszen ez még mindig kisebb teher, mint elfogadni azt, hogy megtörténhet úgy is ilyen tragédia, ha senki nem hibázott. Én is küzdök ezzel. De legalább elvben próbálom felfogni.

Mert így viszont egyértelmű, hogy fel sem merül az, hogy elkezdjek vádolni egy anyát, akinek a kisgyereke kirántotta a kezét a kezéből. Ezt mégis hogyan lehetne megakadályozni?

És akkor mit lehet tenni?

Szülőként nyilván azt mondom, hogy kurvára kell figyelni. De közben tudni azt is, hogy nem minden rajtad múlik. Készülni a veszélyre, gyerekpórázt venni, akkor is, ha az ismerősök vágják a pofákat, mert inkább vágjanak pofákat húszan, minthogy történjen valami rossz egyszer. Egyetlen egyszer. Hiszen azt már nem lehet visszacsinálni.

És úgy élvezni a szülőséget, a közös pillanatokat a gyerekeddel, hogy közben minden este, amikor elvileg biztonságban álomra hajtja a fejét, hálát adsz a jószerencsének, Istennek, a világnak és mindenkinek, aki létezik, hogy ezt a napot is túléltétek. Mert nem alap. Senkinek nem alap.

Kibaszott nehéz. Az is, hogy ne stresszeld szét magad ezen. Meg az is, hogy tudj hálás lenni. És ne ítélj el senkit, akivel olyan tragédia történt, amit sem visszacsinálni, sem feldolgozni nem lehet – mert az nem segít. Se neked, se neki.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció