–

Gyűrött arcú újszülöttek a Facebookon

A mi gyerekeink már a nagy technikai bumm kellős közepébe születtek, a szülőszobán okostelefonokkal fotóztuk gyűrött kis arcukat, és üzenetküldő alkalmazásokon keresztül azonnal értesítettük barátainkat az új jövevény érkezéséről. Sőt, sok esetben már a fogantatásban szerepet kapnak a telefonok, az ovulációt kalkuláló applikációk, majd a terhességet is végigkíséri a bősz telefonnyomkodás.

Szóval nincs mese, ezek a gyerekek már tényleg digitális bennszülöttek, és ez hatalmas felelősséget ró ránk, szülőkre.

Hogyan hat ez a sok kütyü a következő generációra?

Egyelőre nem tudhatjuk, pontosan milyen hatással lesznek/vannak az okostelefonok és egyéb kütyük a felnövő generációra. Vajon hogyan hat hosszú távon a viselkedésükre, jellemükre, idegrendszerükre az információs özön?  Egymás helyzetét sem könnyítjük meg:

mint minden más gyereknevelést érintő témában, itt is komoly viszályok dúlnak a szülők között.

Míg az egyik csapat gyerekei már másfél évesen logikai játékokat töltenek le maguknak a tabletre, addig a másik térfélen hangoskodók utódai maximum a játéktelefonról hallottak, de valószínűleg azt is túlzó bölcsődei pletykának tartják.

Én 31 éves vagyok, a férjem 35, a lányunk három. A telefonjaink félhülyék, vagyis nincs rajtuk internet, de a wifire képesek felmászni. Nincs tévénk vagy tabletünk, két kissé rozoga laptopunk van, ezeken nézünk filmeket meg sorozatokat. Ez eléggé kőkorszakian hangzik, de jól elvagyunk, és meglehetősen sokat netezünk. A lányom születésekor nem merült fel bennünk, hogy konkrét stratégiát alakítsunk ki a digitális eszközöket illetően. Sőt, visszatekintve látom, hogy egyáltalán nem reflektáltunk arra, mennyire szerves része az életünknek az internethasználat, és az, hogy a gyerekünkre milyen hatással lehet ez.

Extázis a képernyő előtt

Ahogy nőtt a lányunk, szépen lassan ő is elkezdte használni az itthon található, nem túl impozáns gépparkot. Olyan másfél éves volt, amikor először mutattunk neki videót a YouTube-on. Sosem felejtem el, micsoda extázisba esett Gryllus Vilmos örök érvényű klasszikusától, a Banya című daltól.

Innentől nem volt megállás, a gyereket annyira lenyűgözte a színek-hangok-fények-dallamok kavalkádja, hogy újra és újra hagytuk neki, hadd nézze/hallgassa.

Így aztán lépésről lépésre családilag rácsúsztunk először a Maszkabálra – ami szerintem sokaknál hasonló kapudrog szerepet játszott – aztán a YouTube által felajánlott többi rajzfilmre, videóra. Ezek között vannak tényleg aranyosak és döbbenetesen gagyik, rémesek is. A napjainknak lassan, de biztosan fix részévé vált a rajzfilmezés. 

Túl sok impulzus

Nagyjából napi negyven percet ült a gyerekünk a képernyő előtt. Előfordult, amikor csak tizenöt perc volt egész nap, de  olyan is akadt, amikor bizony jóval huzamosabb ideig ült a telefonnal a kezében. Nem tudom megítélni, hogy ez mennyire számít soknak vagy kevésnek, de abban biztos vagyok, hogy

engem egyre jobban zavart a dolog.

A puszta megérzésemen túl, úgy láttam, hogy konkrét jelei is vannak annak, hogy nem jó a gyereknek a mozgóképfogyasztás, okoseszköz-használat. Rajzfilmnézés után sokszor frusztrált és ideges volt, túlpörgött vagy megijedt. Éjszaka gyakran felébredt és ugyan nem sírt, hanem játszott, nevetgélt, elszórakoztatta magát, de akkor sem aludt. Akárhányszor bementünk hozzá, mindig valamelyik rajzfilmen pörgött az agya, epizódokat idézett fel, játszott el. Persze tudom, azzal, hogy eljátssza, egyúttal fel is dolgozza a látottakat, de kezdtük sokallni, hogy ennyi mindent kelljen feldolgoznia. Épp elég hatás, impulzus éri a meséken túl is, ezért arra gondoltunk, hogy talán enyhíteni kéne a gyereket érő nyomáson.

Az eredeti tervünk az volt, hogy veszünk egy tabletet, és letöltünk rá korlátozott számú és válogatott minőségű mesét. Így kizárjuk az internettel járó veszélyeket, és tényleg megszűrhetjük, mit néz. Már nézegettük a táblagépeket neten, amikor egészen váratlan fordulat állt be a helyzetben.

Egy varázslatos játékkonyha

Harmadik szülinapjára a lányunk egy játékkonyhát kapott. Egy átlagos hétköznapon (amit estig velem kettesben tölt el) a mesenézés megszokott időpontja az a kábé húsz perc volt, amíg én összeraktam az ebédet. Hazaértünk a játszótérről, a gyerek már ugrott is fel a kanapéra, és kérte a telefont, mert tudta, hogy ilyenkor nézheti.

A születésnapja után azonban nem így történt: berohant a szobájába, és vígan nekiállt főzőcskézni az új konyhájával.

Én nyilván nem rohantam utána a telefonnal, sőt örültem is a dolognak. Aztán eltelt még egy nap, és a rajzfilm továbbra sem merült fel. Ő nem kérte, én nem kínáltam. Amikor már napok teltek el telefon nélkül, szóltam a férjemnek, hogy most talán meg lehetne egy kicsit „pusholni” a dolgot, és ha a kéri a gyerek, akkor utasítsuk el, hátha le lehetne akadni a rajzfilmekről. Eredetileg nem terveztünk ennyire drasztikus lépést, de úgy tűnt, lehetőségünk nyílik kipróbálni ezt az utat is.

Teljes leállás

Így is történt: amikor eszébe jutott a lányunknak, és kérte a telefont, egyszerűen azt mondtuk neki, hogy „most nem lehet”. Elmagyaráztuk azt is, hogy mérges és rosszkedvű lesz tőle.

A legcsodálatosabb dolog ekkor történt: nevezetesen az, hogy nem történt semmi. Nem volt hiszti, követelőzés. Gyakorlatilag szemrebbenés nélkül elfogadta a döntésünket. Ez lassan három hónapja történt, azóta egy percet sem nézett semmit itthon.

Azt az időt, amit eddig rajzfilmekkel töltött, most játékkal, könyvlapozgatással, pihenéssel tölti, ahogy voltaképpen az egész napját.

Még egy kemény szembenézés várt ránk, szülőkre

Fel kellett tennünk magunknak azt a kérdést is, hogy ki volt valójában jobban rászokva a gépezésre: mi vagy a gyerek? Az első hetekben többször jutottam odáig, hogy én szegem meg a szabályt, amit pedig én forszíroztam. Amikor egyszerre kell főzni, mosni, pelenkázni és még sorolhatnám, mi mindent csinálni – akkor bizony nagyon nehéz megállni, hogy ne szedáljam le a gyereket egy negyedórára. Végül mindig sikerült, és minden szuper jól alakult. Mára már egyikünknek sem jut eszébe ez az egyébként kézenfekvő megoldás.

Mindannyian nyugodtabbak vagyunk, valahogy a lelkiismeretünk is tisztább.

Fontosnak tartom, hogy hangsúlyozzam: nem arról van szó, hogy ördögtől való dolognak tartjuk a technika vívmányait, sőt arról sem, hogy a gyerek ne használhatná ezeket. Ha például elutazunk a nagymamához, simán nézheti a tévét, csak kontrolláljuk, hogy mikor, mit és mennyit néz. Szeptembertől óvodás lesz, és azt sem akarjuk, hogy ő legyen az, aki „csak háncsbabával játszhat fából hintalovon, kézzel szőtt patyolat ingecskében”, mintha le lennénk maradva pár évszázaddal. Egyszerűen csak úgy érezzük, hogy most jobb így.

Sajnos nem gondoltuk át annak idején, mennyi plusz inger van a mai világban, és azt sem, hogy ezeknek milyen fokozott hatása lehet egy egészen kicsi gyerekre.

Én mindenkit biztatok, ha éppen kicsi gyerekei vannak, hogy gondolja át nagyon alaposan, milyen stratégiát választ. Biztos vagyok benne, hogy nem csupán egyetlen jó megoldás létezik, ezért a legtöbb, amit megtehetünk, hogy tudatos döntéseket hozunk, gondolkodunk, beszélgetünk, olvasunk – tanulunk a gyerekeinkkel együtt… a gyerekeinkért.

Zsembery Borbála