Mit látok a tükörben?

A legdurvább képeket a plázák öltözőfülkéiben láttam: ott nemcsak gigantikus méretűnek gondoltam a farom, de az összes létező testhibám is előkerül – a narancsbőrről már nem is beszélve. Ezúton üzenném a boltok tulajdonosainak: „Gyerekek, ha belőlünk akartok élni, találjatok már valami test- és nőbarát világítási módot, köszi! Mindenki jól járna: mi sokkal kevesebb ruhában éreznénk magunkat tanknak, így talán többet vásárolnánk, és ti sem mennétek csődbe.”

Minden nő testképzavaros?

Több évbe és rengeteg beszélgetésbe telt megértenem, hogy bár nagy a baj, mégis kezelhető. Hogy ezzel az érzéssel és tudattal, amit egyébként testképzavarnak hívunk, nem vagyok egyedül, sőt, mi, nők életkortól-, társadalmi hovatartozásunktól függetlenül az életünknek minimum egy rövid szakaszán át derekasan küzdünk vele. 

De hogyan kezdődik mindez?

Talán a gyerekkorban. Emlékszem a pillanatra, amikor megkaptam életem első IGAZI barbiját. Szebb volt minden addigi babámnál, igazi, törékeny alkat. Felnőttnek tűnt, gyönyörű, hosszú hajjal, és meseszép szemekkel figyelt rám.

Gyerekként senki nem mondta el nekem, hogy egy felnőtt nő bizony nem így néz ki, és aki ennyire vékony, annak nem ártana normálisan táplálkoznia.

Senki nem szólt arról, hogy nem ez a követendő példa, és még csak nem is normális. Senki nem mondta el, hogy nemigen létezik olyan felnőtt, női alkat, ami nyaktól lefelé tizenkét évesnek látszik, mint ahogy arról sem világosított fel senki, hogy ha egy férfinak a gyerektest tetszik, az bizony potenciálisan látens- vagy nem látens pedofil.

Kamaszkor

Tizenkét évesen alig vártam, hogy nőni kezdjenek a melleim. Állatira vártam a folyamat végét, hogy megtudjam, mekkorák lesznek végül az én drága kincseim.

Nem voltam elégedetlen egészen addig a pillanatig, amíg Lali, az osztálytársam be nem szólt az egyik tesiórán.

Röhögve mutogatott rám, és azt harsogta: „milyen kicsik a nyomorultak, úgy nézel ki, mint egy fiú”. Nem értettem, hogy tizennégy évesen mégis mekkora melleket kéne növesztenem.

Ma már tudom, hogy Lalival nem beszélgettek a szülei a nemiségéről, és szerencsétlen a korai magömlést követő időszakot rendszerint az ÖKM-mel zárta rövidre. Akkoriban erre az önkielégítőknek szánt erotikus párkereső magazinra verték a fiúk – a nyálukat. Körbejárt közöttük a rajzórán, idétlenül vihogva, nyálcsorgatva lapozták végig az egészet. Tobzódtak rendesen, nem volt divat otthon arról beszélni, hogy egy kamaszgyerek hogyan éli meg a testének változásait. A szexualitás még ennél is nagyobb tabu volt.

A plasztikcicák és a valóság

Rendszerváltozás után jártunk, már bőven divatba jött a szilikon, tele volt a magazin a valóságban nemigen létező méretű mellekkel. A fiúk nyilván az apjuktól nyúlták le a magazinokat. Valószínűleg a mostani fiúk is ilyen képekkel kezdik el a szexuális cseperedést.

Talán senki nem mondja el nekik, hogy nem ez az alap, és egy női mell természetes állapotában nem így fest.

Ennek következtében keresik a „mellkaslabdákat”, így teljesen torz kép él a fejükben a szép mell formájáról, méretéről, és amikor nem tudnak mit kezdeni a tesztoszteron-szintjükkel, akkor hétköznapi, normális testalkatú kamaszlányoknak szólogatnak be a kicsinek vélt melleik miatt, és teszik tönkre őket évekre a nőiességük megélésben.

A szülők felelőssége

A szüleim válása után apámmal éltem néhány évig. Nagyjából ekkortájt kezdődött az, hogy a ruhagyártó cégek áttetsző anyagokat használtak. Szinte kizárólag átlátszó felsőket lehetett kapni, így arra kértem apámat, hogy vegyünk nekem pár melltartót. Erre ő – borzalmasan ostobán és otrombán – megkérdezte tőlem, hogy „minek ekkora mellekre melltartó?”

Apámnak fogalma sem volt róla, mekkora fájdalmat okozott nekem ezzel az odavetett mondattal.

Ha lett volna benne akár egy csepp értelem és empátia, biztosan felajánlotta volna az atléta lehetőségét. Ha értette volna, amit mondok, akkor azt is tudhatta volna, hogy nem a melleim méretét akartam felturbózni, csupán kellemetlen volt számomra, hogy olyan felsőben mászkáltam, ami átlátszott.

Nővé érés

Felnőttként a külsőm kapcsán két dolog kezdett jelentősen foglalkoztatni. Az egyik: a melleim mérete, a másik pedig: az óriási fenekem. Rengeteget koplaltam, hogy az ötvenöt kilós versenysúlyomnál is vékonyabb legyek. Elhiheted, a százhetven centis magasságomhoz ez igazán nem volt sok, sőt! De én évekig nem hittem el. A push up melltartó jó barátom lett, a kalóriák számlálása pedig a rögeszmém.

Elmúltam harminc is, mire feltűnt, hogy a számomra annyira vágyott alkat főképp férfimagazinok címlapján látható – vajon miért? Úgyhogy el is mentem egy plasztikai sebészhez.

Egy esetleges mellműtétről konzultáltunk, végül ő győzött meg arról, hogy a testalkatommal tökéletesen harmonikusak a melleim, és semmi szükségem a visszafordíthatatlan beavatkozásra.

Ezen a napon engedtem el egy rengeteg éve tartó félelmem, és húztam ki magam – talán életemben először – igazán. Ezen a napon kezdtem más nőket megnézni, és kapiskálni, hogy az égvilágon semmi gond nincs az alkatommal. Felfogtam, hogy átlagos testalkatú nő vagyok, és szép lassan leszoktam az önsanyargatásról.

A képen a szerző lányának babái láthatók
A képen a szerző lányának babái láthatók

Barbizás

Vasárnap a nagyobbik lányommal kettesben voltam otthon, arra kért, hogy barbizzak vele. Amikor előkerültek a babák, beszélgetni kezdtünk róluk, a testalkatukról, és arról, mi a normális. Elmondtam neki, hogy a baba alkata nem természetes, és még csak nem is szép. Megerősítettem abban, hogy az ő alkata pont jó, és persze, játsszunk a babákkal, de szeretném, ha tudna arról, hogy amit lát, annak semmi köze a valósághoz.

Ekkor felsóhajtott, és elmondta, hogy nagy kő esett le a szívéről, mert már többször koplalt azért, hogy szép vékony maradjon, mint egy barbi, és örül, hogy elmondtam neki mindezt.

Szülőként az egyetlen lehetőségem az, hogy őszinte vagyok a gyerekeimmel. Hogy a tabukról – amik nehéz éveket okoztak nekem és okoznak mindenki másnak is – őszintén beszélgetek a lányaimmal. Legyen ez bármi. Nagyon remélem, hogy időben csíptem el a bizonytalanságát. Te is megteheted, csak figyelj a gyerekedre, és légy vele őszinte!

Megyeri Gabriella