–

A föld még hideg volt a nagy tél után. Ahogy térdeltem a talajon, a nyirkos anyag beletört a bőrömbe, amikor pedig felálltam és lesepertem a térdemről a földet, apró, vörös minták maradtak rajta. 

„Anyád nehogy leszidjon, kis unokám” – mondta nevetve Najuka, amikor ránézett az összekoszolt szoknyám szélére. 

Nagyapám ősz haja vizes fésűvel volt hátrasimítva, de néhány órával a reggeli készülődés után már kócosan állt, és szabálytalanul lengett a szélben. Kellemes idő volt, már elmúltak a csípős hidegek, de a nap ereje még nem hasította a bőrünket. A legjobb napot választottuk az oltáshoz. Nem esett, nem fújt nagyon a szél, és a hőmérséklet is húsz fok körül volt. 

„Ha most beoltjuk a barackfát, még az idén kihajt” – magyarázta reggel, amikor nagyanyám dünnyögni kezdett, hogy már megint az egész napját a kertben tölti majd. 

Najukám olyan érzékenyen ért hozzá a fához, és minden növényéhez a kertben, olyan szeretettel bánt velük, mintha azok is az unokái volnának. Mindent megmutatott és elmagyarázott nekem. A fólia alatt télvíz idején is epret termesztett, decemberben is azt ettük, bolti zöldséget meg gyümölcsöt talán tizennégy éves korom után ettem először, miután Naju meghalt, és apámék nem túl nagy kedvvel álltak neki a fóliás növénytermesztésnek. 

A kertben mindennek helye és rendje volt. Nem rohangáltunk fel és alá, kis köves utak jelezték, merre léphetünk, szabályos rendben feküdtek egymás mellett az ágyások. Az első részben szamóca, a mellette lévő, kerítés menti bokorsorban málna, aztán krumpli, és a többi, szokásos kerti zöldség, sárgarépa, zeller, karalábé, hogy mamának legyen mit tennie a levesbe. Majd végül saláták, paradicsomok, paprikák, aztán barackok, szőlők és almák. A kert végében pedig az átlátszó héjú, csodálatos köszméte- és ribizlibokrok, amelyek terméséből mama szörpöket főzött. 

Sokszor játszottam odakint, amíg élt Najuka, egyfolytában a nyomában voltam, mint egy kis pajkos árnyék, nem bírt levakarni.

Első lányunokaként kiváltságos helyzetben voltam, majomszeretettel csüngtünk egymáson, pontosan tudtam, hogy nem kell sokat könyörögnöm semmiért… szabályosan kenyérre lehetett kenni, ha rólam volt szó. 

Reggelente az ölébe ülve reggeliztem, úgy ettük együtt a szalonnás tojást kopogós héjú, pozsgás kenyérrel. A tányért a kenyérbéllel töröltük ki, az apró kezemet a tenyerébe fogta, és megmutatta a körkörös mozdulatokat, amivel jelezhettük mamának, mennyire ízlett, amit elénk tett. 

Naju jóságos volt, nem volt hibája, legalábbis én úgy éreztem. Úgy szerette az élőlényeket maga körül, és úgy tisztelte a természetet, azóta sem találkoztam olyan emberrel, aki ilyen műgonddal fordult volna a környezetéhez.

Most képzeletben megint ott térdelek. Naju épp a barackfát oltja. Tavasz van, már nem csíp az idő, de nincs is meleg. A térdemet töri a talaj, de én ezt cseppet sem bánom. Lélegzet-visszafojtva figyelem a mozdulatait, és olyan síri csendben végzi az oltást, hogy még a szellő sem mer erősebben fújni.

Minden kimerevedik körülöttünk egy lélegzet-visszafojtott képpé, megdermed az idő. 

Ha választhatnék az időgépem számlapján egy dátumot, oda mennék vissza. Ötévesforma gyerek lennék megint, hogy újraéljem a napokat Najuval. Hogy megint olthassuk a kis barackot, megint szedhessük együtt a köszmétét, hogy aztán a napba fordítsam a szemeket, és láthassam a finom ereket a gyümölcs belsejében. 

Bárcsak olyan lenne a világ, hogy ezt megtehetném.

És akkor visszavinném neki a rák ellenszerét. Vagy figyelmeztetném előre, hogy nem jó orvost választott, és a daganat a lábában nem duzzanat, és ne masszírozza, hanem menjen egyből Debrecenbe, ahhoz a másik, jó doktorhoz, aki már sajnos túl későn diagnosztizálta a szarkómáját. 

Ha visszamehetnék az időben, megmenteném őt. Kész lennék újraélni az összes kínomat, csak hogy még egyszer láthassam. 

Tegnap pedig vele álmodtam. Annyira valóságos volt, hogy hajnalban verejtékezve ébredtem fel. Vártam a kapuban, úgy, mint régen, amikor vonattal messzire utazott, és bejárta a Művészeti Akadémia című könyvért egész Nyíregyházát. Tudta, hogy alkotó ember leszek, ő mindenkinél sokkal előbb tudta, és nagyon hitt bennem. 

Az álmomban újra beszéltünk, és ő olyan volt megint, mint régen, a rák előtt.

A haja vizes fésűvel a fejéhez simítva, nagy ballonkabátban ment a büszke, egyenes járásával. 

Úgy járt, ahogy élt. Tartással. Minden percben, minden mozdulatában. 

Még mindig hiányzol… örökké a te kis unokád maradok. 

Évike

A kép a szerző tulajdonában van