Leforgatták a rémálmainkat: íme, a világ, amelyet építettünk
A minap magamba döntöttem egy húzásra a Years and Years – Évek alatt című HBO-sorozatot, és az első gondolatom az volt: na, belecsaptunk a lecsóba. A fikció ugyanis, úgy tűnik, gyorsabban válik valósággá, mint azt a forgatókönyv írásakor prognosztizálta az alkotó. Másodjára pedig az ugrott be, talán nem is a jóslat beteljesülésének lehetősége és a tempó a legrémisztőbb, hanem az a suta, vak, tehetetlen, szívszorító szédelgés, amellyel eközben telnek a mindennapok. A szereplők mindennapjai, meg tieid meg az enyéim. Kurucz Adrienn írása.
–
Globális felmelegedés, lángoló esőerdő, (megint) elsunnyogott orosz atombaleset, abszurd show-műsorokat prezentáló, hazug vezetők és olcsó populista összeesküvés-elméleteknek bedőlő tömegek világszerte… Ez most nem a film, ez a napi valóság.
Papagájkodom este a tesómnak a telefonban a mondatot, ami a sorozatban is elhangzik az egyik testvér szájából:
„Volt pár viszonylag nyugis évtizedünk. Amikor unalmasnak találtuk a politikát.”
Vajon mekkora esély van arra, hogy a tinédzser gyerekeinknek is megadatik hasonlóképp hosszú időszak, háború, éhezés, pusztító járvány vagy környezeti katasztrófa közvetlen átélése nélkül itt Magyarországon?
Vajon képesek vagyunk fenntartani valamiféle egyensúlyt, amely legalábbis az olyasféle rettegéstől és szenvedéstől megkíméli őket, amilyet utoljára a dédszüleik ismertek nemzedéki alapélményként?
Mintha egyre több és több tányért pörgetnénk kétségbeesve, várva, rettegve, hogy szükségszerűen lehulljon, és darabokra törjön előbb vagy utóbb az egyik. És vajon melyik lesz az?
Tehetünk még valamit, vagy elkerülhetetlenül rohanunk a katasztrófa felé? Tudjuk egyáltalán, mitől kell félni igazán? Melyik problémánk a legégetőbb? Melyik tányér billeg leginkább?
Fontos évforduló van amúgy ma:
épp hetven éve, hogy „sikeresen” felrobbant az első szovjet kísérleti atombomba. Válaszul arra, hogy az Egyesült Államokban ez már két évvel korábban megtörtént, és a teszt után augusztus 6-án lakóival együtt elpusztították Hirosimát, három nappal később pedig Nagaszakit.
Az évfordulónak drámai aktualitást ad, hogy a nukleáris fegyverkezés 1968-ban felhúzott nemzetközi gátja épp összeomlik.
Az Egyesült Államok felmondta az 1987-ben kötött INF-szerződést, amely a közepes hatótávolságú, részben nukleáris rakéták szárazföldi telepítését korlátozta. Szakértők szerint egy új, hidegháborút idéző fegyverkezési verseny következhet. Irán már be is jelentette, hogy újraindítja az urándúsítást. Trump Putyinra mutogat, Putyin Trumpra, a lényeg számunkra: a szerződést felfüggesztették, és megeshet, hogy egy másik egyezmény, a nukleáris fegyvereket korlátozó új START is bukik – 2021-ben kellene meghosszabbítani.
Mi következik ebből? Mi fog történni?
Ki tudja?
Russell T. Davies, az Évek alatt forgatókönyvírója mindenesetre atomtámadást vizionál a közeljövőben.
Minisorozata a következő (2019 utáni) 15 évünkről szól, és egy disztopikus szappanopera: a manchesteri Lyons család szemével, sorsán keresztül láttatja a világban zajló eseményeket.
Menekültválság és koncentrációs táborok, újraválasztott Donald Trump és akciója: egy kínai mesterséges sziget lerombolása, élete végéig regnáló Vlagyimir Putyin, gyógyszerhiány, eltűnő rovarok, banán- és csokoládéhiány, összeomló bankok, munkanélküliség, magyar államcsőd (2027-ben), falak London városrészei között: a forgatókönyvíró nem kíméli Lyonsékat, és bennünket, nézőket sem.
Az egész sztoriban a legszörnyűbb az életszerűség: mivel nem egyszerre, hanem részleteiben változnak a dolgok, lépcsőfokról lépcsőfokra lépdelhet az emberiség lefelé, nem egyszerre zuhan sok emeletet. Így pedig az, aki életben marad, mindig képes akklimatizálódni, még éppen alkalmazkodni a fejleményekhez, és önigazoló ideológiát gyártva, véleményt formálva félrenézni, cinkosnak lenni megint azokkal, akik a pokol felé fordították a haladási irányt jelző táblákat.
Russell T. Davies, walesi forgatókönyvíró-producer szeret tabutémákhoz nyúlni, voltak munkái a meleg közösségek életéről, és ő jegyzi a Doctor Who című sorozatot is, valamint Hugh Grant főszereplésével az Egy nagyon angolos botrányt.
Az Évek alatt főszereplői közt is van egy politikus, az Emma Thompson által megformált Viv Rook, aki üzletasszonyból lesz – végül – miniszterelnök, és népszerűséget olyasféle mondatokkal szerez, mint hogy ő „szarik Izraelre és Palesztinára, csak az érdekli, hogy vigyék el a szemetet, és az autók ne parkoljanak a járdára”.
Az a durva, hogy míg Rook alakját egyértelműen a brit politikus, a brexitpárti Nigel Farage ihlette, a forgatókönyv szerint 2026-ban jutnak csak majd be a parlamentbe – ehhez képest a forgatókönyv írása óta eltelt időszakban (kb. két évben) a Brexit Párt hasított, és az új brit (konzervatív) miniszterelnök Rook egy másik férfi alteregója lett: Boris Johnson, aki hasonlóképp bohóckodta be magát a politikába, mint Rook a sorozatban.
Hogy a gátlástalan populizmus (és mögötte a könyörtelen valóság) hova vezet a sztoriban, azt nem árulom el, nyugi, nem lövöm le a poént, viszont nagyon szeretném elmondani, hogy mi volt számomra e sorozat legfontosabb tanulsága.
Olyan könnyű mást hibáztatni!
Mutogatni a rendszerre, a politikusokra, az ellentáborra, a klímára, a szomszédra, a jóistenre. Pufogunk, morgunk, mondjuk a magunkét, hirdetjük az apokalipszist (a Facebookon), de közben szép lassan mindent megszokunk és mindenbe beletörődünk, mert valójában nem látunk tovább az életünk apró-cseprő ügyeinél, és csak nagyon ritkán gondolunk bele az összefüggésekbe.
És, ha belegondolunk is:
tiltakoztunk, ha hazudnak nekünk, ha meglopnak bennünket, ha embertelen dolgok történnek körülöttünk, vagy csak dohogunk otthon? Teszünk a közösségért, amelyhez tartozunk, vagy csak jár a szánk, siránkozunk a szomszédnak?
Egy ország jelezte a Facebookján pár hete, hogy hajrá, műanyagmentes július! Ehhez képest több műanyag fogyott összességében az országban, mint tavaly júliusban.
Talán ma az a legeslegfontosabb kérdés: meddig csapjuk még be magunkat?
És hisztéria, valamint mutogatás, felelősségáttologatás helyett hajlandók vagyunk-e szembenézni a problémákkal, azzal, hogy mi (mi valamennyien) okoztuk ezeket a gondokat butaságunkkal, választásainkkal, hallgatásunkkal, cinizmusunkkal, nemtörődömségünkkel, felelőtlenségünkkel – hibáinkkal és hibás lépéseinkkel?
És hajlandók vagyunk-e (mi magunk) tenni is a változásért, tenni, ami tőlünk telik, vagy lelkiismeretünk megnyugtatásaképpen megelégszünk a károgással meg a horrorképek posztolgatásával és az imára buzdítással a karosszékből? Már legalábbis addig, amíg még van karosszékünk valahol.
Kurucz Adrienn
Képek: HBO
