Havas Juli: Régóta lógott ez a levegőben (Novella)

–

„Bátorság dolgában senki sem tökéletes.”

(Margaret Atwood)

Már nem számoljuk, hány év telt el azóta, hogy elfogytak az orvosok és a nővérek.

A kórház fogadócsarnokában a kötelező rövid imádkozás után átterelnek bennünket egy hosszú sor végére. Az imádkozásról annyit, hogy az elején majdnem mindenki tiltakozott, mert egyesek ateisták voltak, mások felmenőik vallását őrizték féltve, sokuknak pedig csak nyűg volt még egy kötelező penzum. Én ugyan ateista vagyok, de jobb a békesség. Fölösleges ezt felfújni. Talán kellenek a rítusok, biztonságot adnak. Biztonságot, mint a feltöredezett járólapok között a moha, ami ismerősként válaszol a cipőből kikandikáló lábujjaink érintésére, vagy a szétmálló fal résein bekanyarodó indák állandó látványa.

Lassan haladunk, mert a sort kivezették a belső udvarra, és csak ott válunk szét több oszlopba. A párás novemberi hőségben azonnal leizzadunk, a savas levegő megüli a tüdőnket, szánkban a fémes íztől köpni kell, és minden mélyebb légvételnél köhécselünk.

A nap remegve dereng át a rongyosan lógó, piszkoszöld felhőkön. Hónapok óta nem láttuk az ég kékjét. Mi úgy tudjuk, hogy a klímakatasztrófa miatt, szerintük a Fennvaló büntetése. A sorok végén az asztaloknál a Parancsnokság világos terepruhába öltözött egyenruhásai ülnek. Egymástól másfél méteres távolságban állunk, néha megérintjük az előttünk álló vállát, megbizonyosodni, hogy betartjuk az előírt távolságot. Nem szeretjük, ha gumibottal igazgatják a sort, nem ütnek nagyot, de a kicsi is tud csípni. Senki nem tudja, mi történik éppen, amennyire elláttunk az asztalokig, úgy tűnik, rövid tájékoztatás után mindenki aláír valamit.

Chipet tesznek belénk, jönnek az üzenetek ütött-kopott telefonjainkra. Régóta lógott ez a levegőben. Amennyire tudom, a Parancsnokság jó ideje tervezte az egészségügyi dolgozók nyilvántartásának ezt a módját, mert a térerő sokszor nem volt megfelelő és a mozgósításunk emiatt nehézkessé vált, másrészt a szökevényeket is könnyebben tudják majd azonosítani.

Közben sorra kerülök. Aláírok egy azonosító chip iránti kérelmet, és egy pillanat alatt belövik a bal alkaromba. Nem is fáj. Utasítanak, hogy jegyezzem meg a számomat. V-1984.

– Mit jelent a V? – kérdezem.

– Vilmát.

– Mármint Vilmát? – nem tudom, miért ismétlem meg.

– Igen – mondja a katona –, valami doktornő volt, azt mondták.

– Hugonnai Vilma leszek? – csodálkozom. Halványan emlékszem a nevére, talán ő volt az első magyar doktornő.

– Nem, asszonyom – válaszolta a katona – simán csak Vilma.

– Nem vagyok asszonyom – utálom, amikor a civilek így szólítanak.

– Elnézést, doktornő – a szokással ellentétben udvarias, nem értem, miért vagyok olyan ingerült vele.

– És mindenkit átneveznek?

– Mindenkit.

– Mi értelme van mindenkinek más nevet adni? – próbálkozom.

– Nem adnak mindenkinek más nevet, minden doktornőt Vilmának fognak hívni.

– És a férfiakat?

A katona úgy tesz, mintha nem hallaná.  

– Jegyezze meg a számát és jelentkezzen a részlegen, ahova beosztották.

Ebben a hónapban általános orvosi szolgálatot teljesítek. Nem szeretem, mert rengetegen vannak, mindenki türelmetlen, tolakszik és kiabál. Büdös a ruhájuk, sebes a bőrük, ritka a hajuk és a fogsoruk. Követelőznek és fenyegetőznek. Felvesznek videóra és kiposztolnak az állami közösségi oldalra. Ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy elvárják, rögtönítélő fegyelmi tárgyalást követően negyvennyolc órás sürgősségi ügyelettel büntetnek. Vagy hónapokra áthelyeznek valamelyik isten háta mögötti elfekvő osztályra.

Régóta nem vitatkozunk az Államiakkal. A betegekkel sem. Ha megengedik, megvizsgáljuk őket, ha nem akarják, akkor ellátjuk őket gyógynövény-főzetekkel és gyógyító imákkal. Ha elfogadják, gyógyszert írunk fel, ami ugyanúgy jegyre kapható, mint az élelmiszerek. Fertőzésekre féregirtót kérnek, minden más betegségre penicillint.

Néha, amikor tartósan nincs panasz ellenem, áthelyeznek a magánkórházba. Ott se könnyebb megtalálni a hangot a Kivételezettekkel, de ott legalább kardiológus lehetek, mint régen.

Álldogálunk, még van néhány percünk munkakezdésig. Messziről hallom a kiabálást.

– Még hogy Géza-1526! – ordítja egyik kollégám. Előző életében ő volt a leghíresebb kardiológus, aki valamelyik nyugati országból jött haza oktatni, hogy utána soha többé ne mehessen vissza a családjához. Én voltam az egyik tanítványa. 

– Ezek szerint a férfi orvosok Gézák lettek? – megyek közelebb.

– Hát nem, baszd meg, nem mindenki lett Géza! Csak a problémás doktorok.

– És a nem zűrösek? – elnevetem magam, annyira vicces, ahogy hőbörög. Nem értem, miért fújja fel ezt ennyire.

– Érdemektől függően vannak Lajosok, Jánosok, Ignácok és Albertek.

– Mármint Markusovszky, Selye, vagy Szentágothai? Semmelweis és Szentgyörgyi? És melyik név az egyenlőbb?

– Azt még nem tudjuk. Csak azt, hogy Csáth Géza a tápláléklánc alja. Na és te mi lettél? – fordul hozzám.

– Minden doktornő Vilma.

– Azért ezen már te sem kacagsz, ugye? És a nővérek, őket minek nevezték el? Ne is mondjátok, kitalálom! Teréz!

– Igen! – mondja valaki, és nem értem miért, de többen is nevetünk. Pedig ritkán szoktunk nevetni. Majdnem soha. Várom, hogy a katonák ránk szóljanak, de csak állnak némán.

– A segédnővérek pedig Terézkék lettek. – Ők azok, akik korábban tanárnők voltak és könyvtárosok. Nagyon szerettem őket, mert évekig volt bátorságuk könyvekkel csencselni. Néhány éve annak, hogy eltűntek ezek a bátrak, és velük együtt eltűntek a könyvek is. Senki nem kockáztat.

– Ó, hogy az a magasságos tegye beléjük az állami öntudatukat! – Géza nem bír leállni. Már legalább tíz duplaéjszakányi műszakot összekáromkodott.

Csend legyen, ordítja el magát egy katona.

Azonnal elhallgatunk. Belátunk az aulába, rengeteg új fegyveres érkezik, akik futólépésben sorfallá fejlődnek. Ideges civilek szaladgálnak körülöttük. Fontos ember látogat ide, azt suttogják. Értelmet nyer végre, hogy miért meszelték le az aulát.

Minket a hátsó bejárathoz terelnek. Beosztanak a rendelőkbe, és talán egy óra se telik el, amikor éles fájdalmat érzek a chip helyén. Odanézek, világít. Felhúzom a köpenyem ujját, és tisztán látom az alkarom bőrén futó betűket, hogy „V-1984 haladéktalanul jelentkezzen infarktushoz a kettes műtőbe!” A kórház másik szárnyában vagyok, ezért futni kezdek. Több nővér is szalad mellettem, mögöttünk Géza jön. Nem fut, de azért kiengedi a lépteit. Kis késésért is dupla éjszakai műszakkal büntethetnek.

A beteg már a műtőasztalon fekszik. Röviden imádkozunk azért, hogy a Fennvaló vigyázzon az áramellátásra, a fal mellett álló négy őr is velünk mormog. Kinézek az ablakon, innen pont rálátni a környező erdő fáinak leégett csonkjaira. Vízben állnak, az orromban érzem a penészes szagot, ami – ha arról fúj a szél – bekúszik az orrunkba. Persze meg lehet szokni ezt is, a szaglás a leggyorsabban alkalmazkodó érzékszervünk. Talán mert nincs rá szükség a túléléshez. Doktor Géza-1526 végzi a beavatkozást, kezdem a tájékoztatást, és elakad a szavam, amikor visszanéz rám az arc, amit annyira jól ismerünk azokról az óriásplakátokról, ahol ketten vannak: az Arcok, amik álmunkban is figyelnek minket. A Főparancsnok Felesége a betegünk! Doktor Vilma-1984 vagyok, én leszek a másodasszisztens, folytatom elakadó hanggal.

A Főparancsnoki Feleség bőre hideg verítékes, sápadt arca természetellenesen merev. A szépészeti beavatkozások miatt fiatalnak látszik, de ráncos nyaka elárulja a korát. Vastag kacsaszája ijesztően vörös, magasra tetovált szemöldöke miatt tekintete csodálkozó.

– Mit csinálnak velem? – kérdezi.

– Katétert vezetünk a szívébe a karján keresztül, és kitágítjuk a beszűkült szívkoszorúeret. Azt, amelyik a szívinfarktust okozta.

– Miért?

– Hogy ne záródjon el teljesen. És hogy kapjon oxigént a szívizom.

– A szívemben van izom? Miért? – úgy kérdezi, mint aki komolyan tervez elmélyedni a témában. Valaki felvihog. – Azt kérdeztem, miért?! – Senki nem válaszol neki, újra kérdez. Megszalad a pulzusa az izgalomtól, hangosan, de akadozva sípol a viharvert betegmonitor.

– Az szívizom pumpálja a vért a teste többi szövetébe – mondom.

– Hova? – hangja vékony és éles. Ahhoz képest, hogy ez a nő a férjével együtt élet és halál ura, egyre többen vihognak a maszkjuk mögött.

– Mindenhova – szól közbe a Géza. – Inkább ne beszéljen.

– Nem lehetne inkább imával? – nem bír elhallgatni.

– Imádkozzál közben! – mondja egy erős hang.

A Főparancsnok az. Döngő léptekkel jön mellém, penetráns izzadság és mosdatlanság szaga csap meg, gyomorsav tódul a torkomba. Alig ettünk ma valamit. Hiába nyekereg a klíma, a hőség ide is utánunk jön. Ájulás környékez.

– Kezdünk – jelenti be Géza. Magamban már így mondom ki a nevét. Gyorsan alkalmazkodunk, hiszen az a túlélésünk záloga.

– Főparancsnok úr, legyen kedves az ablakon túl várakozni. Itt sugárban dolgozunk – kérem.

– Mi az a sugár? – kérdezi a Feleség. 

– Megkértelek, hogy ne fecsegj! – szól rá a Főparancsnok. – Amúgy nem félünk a sugártól – néz körül önelégülten. – Nyilván az is valami tudományos baromság. – Egészen rááll a Géza hátára, és a válla felett nézi, mit csinálunk.

– Durva! – mormogja Géza. Felnézünk a monitorra, követjük, ahogy az első adag végigfut a szív viharvert ereiben.

– Nagyon durva – kommentálják a nővérek. Valahogy senki nem bír elhallgatni. Ahogy feledkezünk bele a munkába, úgy veszi át a rutin a félelem helyét és a társalkodásunk is kezd hasonlítani a régi életünkre.

– Mi durva? – kérdezi a Feleség.

– Ne fecsegj – szól rá újra a Főparancsnok. – Mi durva? – kérdezi ő is, és meredten nézi a Feleség karját.

– Ha megkérhetném, Főparancsnok úr, hogy szíveskedjen hátrább állni.

– Itt maradok – mondja a Főparancsnok és beleliheg a tarkónkba. – Azonnal tudni akarom, mi durva?

– Az elzáródások – mondom neki.

– Nem látom – szája eléri a fülemet, fejét közénk fúrja, érzem a bűzös leheletét, megint felkavarodik a gyomrom. Még mindig a felesége karját nézi meredten, és tényleg nem érti, hogy a monitort kellene nézze. Közben a nagy hasával rátol minket a műtőasztalra.

– Ne taszigáljon – csattan fel Géza.

– Azt csinálok, amit akarok – bődül el a Főparancsnok. – Mert az én feleségemről van szó! És mert én vagyok az első mindenki között, érti? Mert minden az én felségterületem!

– Ezek a koszorúerek viszont itt és most az én felségterületeim – ordítja Géza. – Éppen most kezdem a tágítást, most fújom fel a ballont a szűkületben! Hagyjon dolgozni, basszameg!

– Hogy merészeli? – hátulról ragadja meg a Főparancsnok Géza karját, és rántja el az asztaltól. – Őrült sípolás indul, a monitor, ami eddig akadozva működött, most folyamatosan visít.

– Kamrafibrilláció – ordítjuk. – Defibrillátort! 

Hátam mögött dulakodás zaja. Eresszenek el, hallom Géza hangját. Aztán egy nagy csattanást hallok és egy tompa reccsenő-loccsanó hangot. Közben felhelyezem a tappancsokat a Feleség mellkasára. Töltés százra, mondom. Mindenki félreáll. Megnyomom a gombot. Semmi. Megnyomom újra, semmi. A monitor visít, a hátam mögött a zaj elcsitul. Van másik defibrillátor? –ordítom. Nincs, mondja valaki halkan, hónapok óta javítás alatt van. A neon hangos zizzenéssel kialszik. Hirtelen lesz sötét és csönd.

– Senki nem mozdul! – fegyvercsörgést hallunk, és érezzük, hogy kintről is betódulnak a műtőbe.

A forróság elviselhetetlenné kezd válni, az izzadság forró patakokban csorog le a hónaljamból a derekamra. Hosszú percekig állunk a sötétben. Számítunk rá, mégis váratlanul ér a visszatérő világosság, és a fénybe élesen betörő hang, a monitor szívmegállást jelző folyamatos sípolása. Hunyorogva nézünk körbe.

A fal mellett, a katonák gyűrűjében, a földön fekszik a Főparancsnok. Feje körül növekvő vértócsa. A fémlépcsőbe ütötte be a fejét, suttogják. Gézát erősen tartják a katonák, nem engedik mozdulni, ezért én térdelek le a testhez és nézek bele a merev pupilláiba.

– Meghalt – pillantok fel a katonákra. – Most mi legyen?

Az, aki a Gézát fogja, enged a szorításon és kérdőn néz a többiekre. Tanácstalanul bámulnak, aztán egyikük óvatosan leengedi a fegyverét a földre, de mozdulatán érződik a bizonytalanság. Aztán a második is leengedi. Aztán a harmadik és a negyedik a falnak támasztja. És utána a többi is. Némán állnak.

– Itt az idő! – ordítja Géza és előrelép. Az első katona dönt: odanyújtja neki a puskáját. Senki más nem mozdul. – Most mi a fasz van veletek?

Bénultan állunk. Alig kapok levegőt, a szívem ijedten kalimpál. Micsoda hőség!

Végül lassan, majdnem egyszerre mozdulunk meg. A nővérek szó nélkül kezdenek pakolni. Kihúzzák a katétert a karból és a többi eszközzel együtt kifőzéshez csomagolják, újrafelhasználásra. A véres textíliát összeszedik a mosózsákba. A defibrillátort nézik, elszakadt egy kábel, mondja valaki, könnyen javítható. 

– Kitöltöm a halotti bizonyítványokat – ülök le a kopott íróasztalhoz, megbillen a nyikorgó szék alattam. Egy pillanatra felnézek, de kerülöm a szemkontaktust, elfoglalom magam a szokásos teendőkkel. A csend súlyos hangjából érzem, hogy más is ugyanígy tesz.

– Basszátok meg – hallom Géza hangját és egy hangos csörrenést. Szemem sarkából látom, hogy dühösen a csempézett falnak vágja a fegyvert, és azt is látom, ahogy a katonák vállhoz emelik a sajátjaikat. Szorongás kúszik fel a torkomba, mégis elengednek az izmaim és furcsa megkönnyebbülést érzek.

Megkordul a gyomrom. Összefut a számban a nyál az örömtől, amikor eszembe jut, hogy kelkáposztafőzelék lesz vacsorára.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ SimonSkafar

Havas Juli