Nyáry Luca: Te is lehetsz annak a disztópiának a hőse, amiben épp most élünk

–

Van valami eredendően vonzó a lehetőségben, hogy betekintsünk egy alternatív jövőbe, és megvizsgáljuk a potenciális elágazásokat az utunkon, még mielőtt elérnénk őket. A disztópikus médiatermékek és történetek pont ezt kínálják nekünk: egy szélsőséges nézőpontot, egy elképzelt jövőt, amelyen keresztül közelebb kerülhetünk a saját jelenünkhöz. Azok, akiket érdekel a történelem, a politika, vagy pusztán az emberi természet, gyakran fordulnak ilyen alkotásokhoz, vagy azért, hogy jobban megértsék a saját koruk társadalmi problémáit, vagy azért, hogy megnyugtassák magukat, hogy még mindig nem értük el a mélypontot.

A disztópia fogalma az 1500-as években született meg, az utópia antitéziseként, és reményteljesebb társát megelőzve vált az emberiség kedvenc irodalmi és filmes műfajává, valamint a kreatív társadalomkritika egyik legerőteljesebb eszközévé.

Bár a történelem során számos változatát láthattuk felbukkanni Az időgéptől a Szép új világon át a tinédzsereket célzó A beavatottig, a zsáner sosem bírt kőbe vésett definícióval. Mind az utópisztikus, mind a disztópikus média spekulációra épül, a jövő elképzelésére, és egy olyan társadalmi rend ábrázolására, amely felnagyítja az alkotó jelenének pozitív vagy negatív aspektusait. Míg az előbbi egy olyan világot mutat be, amely igazodik az alkotó értékrendjéhez, a második egy sötétebb, baljósabb képet fest, kiemelve a most hibáit, és felfedve a potenciálisan hatalmas károkat okozó veszélyeket bennük.

A két műfaj elemei gyakran keverednek ugyan egymással, ahogy a sci-fi és apokaliptikus irodalommal is, a disztópiának vannak olyan gyakran ismétlődő jellemzői, amelyek újra meg újra felbukkannak ezekben a történetekben. Ilyenek a megfigyelésre, propagandára és az átlagemberek elnyomására épülő totalitárius rendszerek, az egyéniség elfojtása a közösség érdekében, a kasztokra osztott társadalom, az alsóbb rétegek szegénységben és félelemben töltött élete, valamint a szabad gondolkodás és cselekvés akadályozása, esetleg teljes tilalma. Fűszerezésnek még felbukkanhat egy kontrolláló vallás, egy idegen faj, sőt akár egy természeti vagy humanitárius katasztrófa is, a disztópia lényege az elképzelt jövő egyfajta sokkoló tanmeseként való tálalása: megmutatni, hova vezet az az út, amelynek éppen elkezdtük rakni a kockáit. 

Ebből logikusan következik, hogy 

a műfaj mindig olyan időszakokban kap új lendületet, amikor nagy, sokszor rémisztő változások mennek végbe a világunkban, mivel ilyenkor van a leginkább szükségünk arra, hogy megpróbáljuk kitalálni, merre haladunk.

A disztópikus irodalom leghíresebb képviselői jellemzően a második világháború után íródtak, válaszként a társadalomformáló céllal véghez vitt népirtásokra és az ezt követő polarizált világrendre, egyfajta figyelmeztetésként, hogy ha hagyjuk elfajulni az olyan törekvéseket, mint az eugenetika, a gépiesítés vagy akár a kommunizmus, könnyen köthetünk ki egy olyan rendszerben, amely a tökéletesség és a harmónia hajszolásában megszűnik emberségesnek lenni. Ezen a ponton a 2005–2010 között becsapódó, főleg ifjúsági könyvek formájában megjelenő második hullámot is érdemes megemlítenünk (amelyet egyértelműen a világválság és a közösségi média felemelkedése inspirált), a legtöbbször mégsem ezekkel vonunk párhuzamot, amikor arról beszélünk, disztópiának minősül-e a jelenlegi világunk, hanem a XX. század történeteivel, mivel ezek azok a művek, amelyek a mi korunkat hivatottak „megjósolni”. 

És míg talán túlzás lenne mindenben igazat adni azoknak az embereknek, akik százezreket elérő posztokban keseregnek, hogy elhallgattatják őket, és ma már nem lehet szabadon kifejezni a gondolatainkat (hiszen van különbség aközött, hogy a rendszer akadályoz ebben, vagy pusztán elítélnek mások azért, amit mondasz), nem tagadhatjuk, hogy sok olyan kulturális jelenséggel és társadalmi problémával küszködünk, amelyek kísértetiesen hasonlítanak George Orwell egy-egy ikonikus sorára. 

Az első ezek közül 

a disztópiában gyakran az egyik legjelentősebb fenyegetésként ábrázolt megfigyelés, a félelem, hogy a gyorsan fejlődő technológiát a megsegítésünk helyett az elnyomásunkra fogják használni. 

Egyelőre nem merednek ránk ugyan a hibáinkat leső kamerák minden sarokból (ha pedig mégis, sokszor magunkat rakjuk ebbe a helyzetbe), valóban olyan eszközökön töltjük az időnk jelentős részét, amelyek nemcsak hogy folyamatosan információkat gyűjtenek arról, hogy mi érdekel minket, merre járunk és miket vásárolunk, hogy aztán ezeket felhasználva további fogyasztásra ösztönözzenek minket, de mellette az önértékelésünkre és társas kapcsolatainkra is képesek romboló hatással lenni. Az utcákon és a munkahelyeken arcfelismerő és szemmozgáskövető szoftverekkel igyekeznek minket irányítás alatt tartani, a béke és a produktivitás nevében, a szórakozásunkért tömeggyártott, minél szélesebb közönségre optimalizált médiatermékek felelnek, no meg persze a rettegett mesterséges intelligencia, amely az életünk egyre több területén képes helyettesíteni minket. 

És bár egyre több csatornáról tájékozódhatunk a fontos történésekről, akár a bolygó legtávolabbi pontjairól is, a bőség zavarában nehéz elválasztani egymástól a valóságot és a kiszínezett, kattintásvadász híreket, pláne, hogy a megbízhatóbb források provokatív szalagcímei is egyre jobban hasonlítanak a hamis, felvizezett kistestvéreikre. 

A közösségi média személyre szabott algoritmusai is visszhangkamrákba zárnak minket, ahol könnyedén előfordulhat, hogy csak a saját nézeteinket ismétlik el nekünk újra és újra, mígnem teljesen elveszítjük a képességünket arra, hogy más szemszögből is megvizsgáljuk a társadalmunkat. 

Ami pedig a disztópiák egyéb tulajdonságait, mint például a kasztokra osztódást, a szegénységet és az alsóbb osztályok tehetetlenségét illeti, ezek is bőven megtalálhatók a mai társadalomban. 

A világ vagyonának 46 százaléka a felső egy százalék kezében gyűlik össze, a fiatalabb generációk számára egy saját otthon birtoklása elérhetetlen luxusnak tűnik, az életünk háromnegyedét munkával töltjük, és még ez sem elég ahhoz, hogy nyugalmat vagy biztonságot „vehessünk” magunknak: a TikTokon és a GoFundMe-n könyörgünk egymásnak pénzért, hogy valóra válthassuk a leghétköznapibb álmainkat, vagy ki tudjuk fizetni a kórházi kezeléseket.

Újra háború dúl Európában, ismét forró téma lett a nők testi autonómiához való joga, valamint az LMBTQ-közösség integrálása a kultúrába. Ezek láttán pedig nem csoda, hogy a történelem során sosem kezeltek annyi embert mentális betegségekkel, mint manapság, és szinte mindannyian megküzdünk időről időre a gondolattal, hogy van valami fundamentálisan helytelen és lelketlen abban, ahogyan a XXI. században élünk. 

Egyszóval, létrejött egy olyan társadalmi rendszer, amelyben az emberiség igen jelentős része boldogtalan, és a jövőt csak még borúsabban látja. Ez az elképzelt jövő pedig maga a disztópia, a jelen, amit most élünk, pedig biztosan hasonlít azokra a rémképekre, amelyek írásra késztették a műfaj nagyjait. 

Az, hogy ismét ekkora érdeklődés övezi ezeket a történeteket, egyértelműen jelzi, hogy nehéz időszakot élünk, hiszen valamilyen szinten válaszokat keresve fordulunk a disztópiákhoz. Az olyan adaptációk sikere, mint a Szárnyas fejvadász, A szolgálólány meséje, vagy Az éhezők viadala hamarosan megjelenő előzménysztorija, leleplezik az útmutatásra való vágyunkat, és új csatornákat nyitnak a társadalmi diskurzusra.

A pandémia szintén arra inspirálta a világ kreatívjait, hogy túltekintsenek a modern világ előnyein, és megvizsgálják, mi fog történni akkor, ha a szabadságunkkal fizetünk a kényelmünkért: a 2023-as divathét bemutatóit elözönlötték az apokaliptikus szettek, a Miu Miu, a Balmain és a Louis Vuitton márkák szakadt ruhákkal, szubverzív alapdarabokkal és lángmintával készültek az eseményre, a videójáték-szektor is előszeretettel nyúl ehhez a témához, mondjuk, a nagy sikerű Cyberpunk 2077 vagy a Death Stranding játékok esetében, ahogy az AI segítségével létrehozott képzőművészeti alkotások is sokszor inspirálódnak a disztópiák világából, olyannyira, hogy a tavalyi Colorado Állami Képzőművészeti Vásáron is egy ilyen ihletésű (igaz, inkább futurisztikus) alkotás nyerte a digitális művészeknek járó fődíjat. 

Az internetet újonnan ellepő „corecore” nevű vizuális stílusirányzat és társadalomkritika pedig már szinte teljesen ebből táplálkozik: a véletlenszerűnek tűnő videókból összevágott, többnyire kiüresedést, reménytelenséget és az emberi lét értelmetlenné válását reprezentálni kívánó videók már majdnem kétmilliárd kattintást számlálnak a TikTokon. 

A disztópikus ihletésű média és művészet népszerűsége sokat elárul arról, hogy mekkora tömegek érzik azt, hogy elértünk az emberi civilizáció összeomlása előtti, végső fázisába, azonban a valóság szerencsére sokkal árnyaltabb annál, mint amit ezek az erős érzelmi töltetű alkotások közvetítenek. 

A disztópiák ugyanis hiába játszódnak a jövőben, valójában mindig az alkotó jelenéről szólnak, annak hibáit és előnyeit torzítják eposzi magaslatokba, hogy ezzel hívják fel rájuk a figyelmet, még azelőtt, hogy valóban visszavonhatatlan rombolást vihetnének végbe a társadalom szövetében.

A modern elképzeléseik is ugyanezt a célt szolgálják – a mi jelenünk nem George Orwell vagy Aldous Huxley jövőképére hasonlít, csak egyszerűen még mindig küszködünk azokkal a problémákkal, amelyek az ő korukat mérgezték. A technológia változása természetesen hozzáad a világvége-hangulathoz, és hajlamosabbá tesz minket arra, hogy disztópikusnak bélyegezzük a korunkat, de ha jobban megnézzük azt, látjuk, hogy mindig léteztek ilyen berendezkedések. 

Minden rendszer, amelyben tehetetlennek, láthatatlannak vagy némának érezzük magunkat, lehet disztópikus, ám éppen ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez lenne az utolsó állomás.

A kései kapitalizmus és a körülötte kialakuló, rohanó, természetellenes fogyasztói kultúra árnyékában nem egyszerű feladat elhitetni magunkkal, hogy megvan bennünk az erő, hogy kitörjünk ebből az ördögi körből, de a jó hír az, hogy a disztópiáknak van egy másik fontos, állandó jellemzőjük, amely segíthet reményt adni nekünk: az ellenállók, azok a központi karakterek vagy csoportok, akik szembeszegülnek a rendszerrel, amely korlátozza és boldogtalanná teszi őket.

Tehát ha egy vagy azok közül, akik szerint máris egy disztópiában élünk, nézz körül, és talán megtalálod a valódi Katnisst, Offredet, Winstont vagy Deckardot, aki emlékeztetni fog rá, hogy minden rendszer és minden zsarnok hatalma megdönthető. Ha pedig sehol nem látod őt, még mindig megteheted, hogy te magad válsz a hőssé, akire vársz.

Kiemelt kép forrása: Fórum Hungary

Nyáry Luca