–

Drága kislányom!

Itt fekszel, nem igazán tudom, hogy mi történt veled, te sem tudod, nem emlékszel, a mentők hívtak hajnalban, nem tudunk semmit, csak hogy valahogy ebből ki kell keverednünk, fel kell kelned, jobban kell lenned, folytatnod kell valahogy olyannak lenni, mint amilyen voltál. Legalábbis hasonlónak.

Nagykorú vagy, önálló ember. Végigjártuk, és még mennyi mindent kell végigjárni! Együtt, mégis egyre inkább párhuzamosan. Ahogy azt kell.

De miért nem változott semmit az aggódás? Miért van ugyanaz a fojtogató érzés a torkomban, görcs a gyomromban, mint amikor csecsemő voltál, és órákig álltam a kiságyad felett, figyeltem, hogy emelkedik-e a mellkasod, rendben veszel-e levegőt?

Miért nem változik az érzés, hogy most is tartanálak órákig a karomban, csak hogy megnyugodj? Miért félek ugyanúgy az ismeretlentől, mint amikor csak sírtál egész délutánokon át apró, nagyon apró gyerekként, és fogalmam nem volt, hogyan segítsek? Emlékszem, néha kimentem a kert végébe, és a bokrokkal meg a nyári naplementével üvöltöztem, hogy mondják meg, mit tehetek érted, csak ne sírj. Végre ne sírj!

Nem tudtál beszélni még, pont úgy, ahogy most sem tudsz beszélni az egészről. Ugyanott vagyunk, pedig hosszú volt az út. Kérdezhetem a bokrokat, verhetem a falat, nem leszünk beljebb.

Mondják az orvosok, jól leszel, nem lesz semmi baj. Talán. Biztos. Így kell lennie! Megnyugtat, de addig nem hiszem, amíg nem látom a tekinteted, nem látom a gesztusaidat, a mozdulataidat. Most értem meg, hogy miért kellett az a sok sírás és üvöltés, az a belső örvény… Meg kellett tanulnom téged szavak nélkül is megérteni. Nem is nehéz elővenni azt az érzést, amikor még nem szóltál, nem tudtad mondani, hogy mi van veled. Elkezdtelek olvasni. Most is olvasni akarlak, elég lesz, csak legalább a szemed nyisd ki végre!

Emlékszem, amikor egészen korán, a szokásosnál is korábban rájöttél, hogy beszélned kell. Nekem fontosabb volt, mint hogy ügyesen forogsz – eh már! Érteni akartam, hogy amit a szemedben, az arcodon látok, azt valóban jól gondolom-e. Feküdtél a hátadon, és egyszer csak beszélni kezdtél, hogy értselek. A te nyelved a mi nyelvünk lett, értettük egymást. Más még nem értett. Az apád egy kicsit.

Mindig tudtad, hogy mi kell nekem. Mindig tudni akartam, hogy mi kell neked. Összefonódtunk, ahogy azt sosem álmodtam volna. Onnantól mi még jobban voltunk. Jóban, ahogy csak egy gyerekkel lehet: imádva, harcolva, lázadva, megnyugodva, összebújva, szeretve, gyűlölve, de persze leginkább szeretve.

Mondták, írták, tudtam, tudtad, hogy le kell válni.

Szépen lassan, lépésről lépésre. Szót fogadtunk. Én legalábbis.

Nehéz volt otthagynom téged az oviban. Fél évig kérted, hogy ebéd után menjek érted. Fél évig ebéd után mentem érted. Aztán te szóltál, hogy mától ennek vége, csak délutántól tartasz rám igényt. Emlékszem az üres órákra nélküled. Hiába dolgoztam, nélküled voltam. Úgy gondoltam rád, mint egy folyton létező valóságra, velem voltál, bárhova mentem, bármit tettem. Össze voltunk még kötve teljesen.

Emlékszem az első táborozásodra, ahogy hősiesen összeszorított ajakkal, dacos, „csak azért sem sírunk, jó?” tekintettel ültél a vonaton, én pedig szédülni kezdtem, ahogy elindult, és szédültem, amíg be nem futott a tábor végén. Aztán ehhez is hozzászoktam.

Nagyobb lettél, elkezdted szépen lassan, egyre élesebben te is kijelölni a határokat. Okosan csináltad. Ja, meg borzalmasan rondán. De hát megtanultam egy barátnőmtől, hogy ismételgessem magamban azt a mondatot, hogy „ezek hormonok, nem tehet róla”. Ismételgettem, megtanultam. Egyre többet voltam képes elengedni téged, bíznom kellett benned. Végül mindig rá is szolgáltál a bizalomra, de harc volt, óriási harc. Olyan négyévnyi küzdelem, nagyon pici pihenőkkel, nagyon rövid egymásra találásokkal.

Akkor hasonlóan nem tudtam, hogy mi van veled, mint most.

Eltűnt, akit ismertem, és csak random bukkant fel egy-egy váratlan, de kiemelt pillanatban. Megláttam a kamasz lányban az egész addig ismert, mégis változó csodát. Ez tartotta a lelket bennem. Egyébként gondolkodtam, folyton csak gondolkodtam, hogy mikor, mit és hol rontottam el. Aztán a kis visszatérésekből több lett, egyre biztosabb voltam benne, hogy semmi nincs elromolva. Újraalakultál úgy, hogy ott volt benned az egész lényed pici korod óta, és lassan kibontakozott a felnőtt is előttem. Nem, nem kész felnőtt – hiszen még én sem vagyok az –, de egy olyan gyerek, akiben már látom a jövőt, aki látja vagy látni akarja a jövőjét.

Kezdtél megnyugodni, kezdtük egymást újra érteni. A kapocs újra meg lett, de már közben a futószárról is lekapcsoltad magad. Tudtad, tudtam, hogy bármerre rohansz is el szabadságvágyból, félelemből, dacból, haragból, kíváncsiságból a pusztában, mindig visszatalálsz.

De azt is megtanultam, hogy a dolgok és a te személyiséged rendje az, hogy ahogy elengedem magam, jön valami váratlan, meglepetésszerű. Mindig meg tudtál lepni. Jól és rosszul egyaránt. Hát most is ez történt. Megleptél, sajnos! Ülök melletted, figyelem a légzésed, megint pici baba vagy, pereg előttem az életünk.

Nagyon fáj a gyomrom, de nem állok fel, nem megyek ki a bokrokkal, az éggel, bárkivel üvölteni. Már nem, mert ismerlek. Tudom, hogy rögtön kinyitod a szemed, tudom, hogy mekkora zavar lesz benne, tudom, hogy ezt is végigcsináljuk, végigcsinálod. Fel fogsz kelni, talpra fogsz állni, idővel még láthatom azt a csodálatos mosolyod, később megint együtt fogunk nevetni.

A te nevetésed tesz a legboldogabbá, mert szűken méred, de akkor mindent beleadsz. Ha hangosan nevetsz, nincs az egész világban semmi baj, megáll a jéghegyek olvadása, nincsenek betegségek, nincs aggodalom, csak önfeledt jókedv. Ez lesz, csillagom! Hallom, hogy nyugodtabban lélegzel, lett színe az arcodnak, kisimult… minden rendben lesz! Itt vagyok, mindig itt leszek! Addig még szédülök egy kicsit, pont úgy, mint amikor a vonatod kigurult a Déliből…

Kerekes Ada

 Kiemelt képünk illusztráció