„Star Treck, így írják?” – Popkulturális hiányosságaink
A kötelező olvasmányokat mindenki utálta. Felnőttként azonban mi magunknak gyártjuk a kötelezőket: „ezt látni kell, azt muszáj olvasni, nagyon ciki, ha nem nézed meg”… De vajon tényleg elszigetelődünk, ha fogalmunk sincs, a barátaink milyen filmekről és könyvekről cserélnek eszmét, vagy remekül el tudunk lavírozni az életben azokkal a felszínes infókkal, amiket összeszedünk mások beszélgetéseiből? Csepelyi Adri ennek járt utána.
–
Ülsz irodalomórán, a tanár épp a kötelező olvasmányról tesz fel kérdéseket, az osztálytársak válaszolnak, te pedig szeretnél láthatatlanná válni, mivel fogalmad sincs, miről beszélnek. A könyvet ugyanis nem olvastad. Aztán szólítanak, és te mégiscsak nyögsz valamit, mert kínodban összeraktad a fejedben mindazt, amiről a többiek hadováltak. Ismerős?
Én nagy olvasógép voltam gimis koromban, mégis átéltem ilyen helyzeteket. Néha befeszültem egy-egy kötelező olvasmány ellen, és dafke sem olvastam el. Később az egyetemi felvételi előtt szidtam is magam emiatt, amikor párhuzamosan nyomtam az Íliászt meg a Szigeti veszedelmet – de hát a muszáj nagy úr. Stendhal Vörös és feketéje viszont például azóta is olvasatlanul áll a polcomon, pedig elkezdtem, de húsz oldalig jutottam, és soha többé nem tudtam rávenni magam, hogy elővegyem.
Ha lemaradsz, kimaradsz
Óvónő anyukám szerint már az oviban is létező jelenség, hogy egy-egy rajzfilmsorozat vagy játék tornádószerűen söpör végig a csoporton: mivel egy idő után minden gyerek ugyanarról beszél, és az, aki nem akar lemaradni, addig nyüstöli a szüleit, amíg be nem kapcsolják neki az adott sorozatot, vagy meg nem veszik a játékot. (A gyártók nyilván épp erre építenek a mesék közötti reklámokkal.)
A divat egyik fő hajtóereje ugyanez: „láttam máson, kell nekem is”.
A kultúra esetében is így van: „azt mondták, hogy jó, megnézem, elolvasom, elmegyek színházba”. Csakhogy amíg a gimiben még az volt a kifejezett feladatunk, hogy végigjárjuk a popkulturális szamárlétrát a tanterv szerint, felnőtt korunkra elfogynak a kapaszkodók. Mi marad? A reklámok, a sajtó, a közösségi média és a körülöttünk élők véleménye. Mindez pedig olyan erős nyomássá képes válni, hogy tulajdonképpen saját magunknak gyártunk kötelező olvasmányokat, filmeket, sorozatokat.
Az egyén pedig vagy beadja a derekát, vagy nem. Engem például olyannyira hidegen hagyott a Csillagok háborúja, hogy amikor a férjem meg akarta nézetni velem az első részt (igen, Lilla, a régi elsőt), negyedóra múlva bealudtam. Aztán két éve fogadásból megnéztem Az utolsó Jediket moziban, és legnagyobb megdöbbenésemre szinte mindent értettem, amit látok: a környezetem annyit beszél róla, hogy egyszerűen összeállt a kép magától.
Van olyan, hogy kötelező?
Mindannyiunknak vannak effajta popkulturális hiányosságai. Facebookon az utóbbi hetekben kétféle bejegyzés pörög: az emberiség egyik része azért háborog, milyen borzalmas a Trónok harca utolsó évada – a másik meg büszkén hirdeti, hogy na, ő amúgy sem nézte ezt a marhaságot. De vajon tényleg létszükség megnéznünk azt, amit „mindenki” néz? Elszigetelődünk, ha nem tesszük, és nem tudunk belefolyni a barát beszélgetésekbe, ha épp a „kötelezőkről” értekeznek?
Egyáltalán: van olyan, hogy kötelező és kihagyhatatlan?
Kicsit körbekérdeztem a szerkesztőségben, és arra jutottam, hogy kötelezőnek mondott dolgok bizonyosan léteznek, hiszen ugyanazok a címek kerültek elő újra meg újra: Star Wars, Gyűrűk ura, Trónok harca. Az okok azonban már vegyesebbek: akad, akit taszít az óriási hírverés, és bojkottálja a rátukmált filmeket. Kerepeczki Anna például direkt nem néz romantikus filmeket. Gyorsan le is támadtuk Szentesivel, hogy akkor AZONNAL nézze meg Netflixen az Isn’t It Romantic című mozit, amivel gyorsan igazoltuk is a saját elméletünket: valaki mindig meg akarja mondani, mit KELL megnézned. (Egyébként Anna már látta, és ő is imádta. Néha elgyengül, na.)
Akinek szakmába vág
Kíváncsi voltam, mit mond erről Gyárfás Dorka, hiszen neki munkaköri kötelessége túllépni a felhajtáson. „Az a helyzet, hogy nagyon rossz hatással van rám a túlzott hisztéria egy-egy kultikussá váló művel kapcsolatban. (Ilyen a Trónok harca is, oops) – visszafojthatatlan kamaszos dac keletkezik bennem, hogy én juszt se nézzem meg, csak jóval később, amikor már van esélyem tiszta szemmel látni. Én – bevallom – emiatt maradtam ki a Gyűrűk ura-mániából, és néha ezért nem olvasok el olyan könyveket a megjelenéskor, mert nyüstölnek velük. És ha mégis hagyom magam »bepalizni«, és nem tetszik a könyv, irtó csalódott tudok lenni.”
Dorka csatlakozott hozzám a Csillagok háborúja-absztinenciában, de némi pontosítással: „Amióta fiaim vannak, teljesen ki vagyok művelve a sztori és a szereplők tekintetében. Egyszer el is mentem velük egy eredeti epizód ritka mozis vetítésére, azt hiszem, A jedi visszatér volt, de az is lehet, hogy A birodalom visszavág – a lényeg, hogy elaludtam rajta. És azóta sem emlékszem semmire, pedig Harrison Ford is szerepelt benne, képzeld!”
Igen, Dorka, ez az infó még nekem is megvolt, meg valami sivatagi roncstelep robotokkal – aztán bealudtam. Filmkritikusunk azonban önkritikus is: „Szánom-bánom, és dobjatok meg sárral, de a Gyalog galoppnak is sokszor futottam neki hiába. Egy idő után többet nem is próbálkoztam. Úgy általában képes vagyok a Monty Pythont faarccal nézni. És igen, a Gyűrűk urát is kihagytam (na, most durran el azok agya, akik szerint így nem is vehetném a bátorságot arra, hogy filmekről írjak), de ezt a hiányosságot feltétlenül pótolni fogom. Csak meg kellett várnom, míg lecseng a divatja.” Mit mondhatnék erre? Dobjátok a padlóla, de dulván!
Ki így, ki úgy nem fogyaszt
Másokat szimplán nem érdekel valami, amit „illik” fogyasztani: akad köztünk, aki harminc éve negyvennyolc óra alatt elolvasta A Gyűrűk urát, a filmet viszont abbahagyta, ugyanis egészen máshogy képzelte el a látványvilágot, és nem hozta lázba. A férjem épp a minap számolta össze, hogy hány Bosszúállók-filmből nem láttam egyet sem, elég aggasztó szám jött ki. Már legalábbis őt aggasztotta.
Vannak aztán azok a hiányosságok, amelyek miatt egy kicsit valóban lelkiismeret-furdalásunk van. Egy neve elhallgatását késő munkatársunk (haha) a Harry Potterrel nem bír zöldágra vergődni: „Nagyon sok kísérletem volt arra, hogy megszeressem a történetet, viszont egyszerűen soha nem jutottam tovább egyik kötetnél sem az első hatvan oldalnál. Én úgy éreztem, hogy ez egy túlírt fantasy, és inkább a zsánerirodalom kategóriájába tartozik. Annak ellenére, hogy nem olvastam, nem néztem és bevallom, nem is akarom, eléggé tisztában vagyok a részletekkel, sok gyerekirodalmi eszmefuttatást végigolvastam róla, mert az érdekelt, mi fogta meg a többieket ebben a történetben.”
Kégl Ági a lelkiismeretesség rabja, és remekül igazolja is a kimaradás érzésével kapcsolatos feltevésünket: „Én a Trónok harcát csak azért szenvedtem végig magamban, mert úgy ereztem, hogy kimaradok egy popkulturális, elkerülhetetlen párbeszédből. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy sosem élveztem igazán, sok részt csak rádiójátékként, a háttérben pergettem le. De akkor is akartam tudni, hogy ki kivel van.”
Aztán még emelik is a tétet
No meg hát, vannak az extrém esetek – és persze ki más lenne az, ha nem Kurucz Adri, akinek egészen briliáns története van arról, milyen értetlenül bámulni, miközben körülöttünk mindenki tudja, miről folyik a szó. „A férjem forgatott egy teljesen zizi filmet jó régen Jön a medve címmel. Én csak nemrég láttam, de éveken át idézgettek nekem belőle mondatokat az ismerősök, és nem értették, miért nézek bután. Mire megnéztem, már nagyjából képben voltam.”
A szülők nehezített pályán futnak e tekintetben is: nem elég, hogy a saját hiányosságaikkal kell együtt élniük, még az sem árt, ha a gyerekek őrületeivel képben vannak. Dorka emeli a tétet: „Négy kötetet olvastam fel a gyerekeknek a Harry Potter-sorozatból, és semmire sem emlékszem belőle! A filmváltozatból sem, amit szintén láttam! Immúnis vagyok a sztárművekre!”
Kurucz Adri számára a másik fekete lyuk a romantikus tinisitcomok világa. „A lányom hosszan meséli a különböző karakterek jellemzőit, a sztorikat, amelyek az évek során egy vattacukorszerű masszát alkottak a fejemben, és egyetlen gigatörténetet, amelyben sokat csapkodják a tinik a fém öltözőszekrények ajtaját, folyton énekelnek és táncolnak, de a frizurájuk tökéletes marad és nem kenődik el soha a sminkjük; a szerelmespárok mindig veszekednek vagy sírnak egymás után, miközben az intrikus örül, aztán vagy megjavul, vagy kiírják a sorozatból büntiből.”
Akik művészi szinte emelik
Nagyjából így vagyunk mi Both Gabival a Trónok harca vonatkozásában: csomó karaktert ismerünk, nekem például komplex elképzelésem van Westerosról, sőt, megvannak a kedvenc szereplőim is, és nagyon félek, hogy mindez összeomlik, ha elkezdem megnézni a sorozatot. Mivel épp egy Peaky Blinders ihlette sapkában ülök a szerkesztőségben, azt mondom: őszintén megemelem azt Zimre Zsuzsa előtt, aki egészen lenyűgöző módon olyan popkulturális mérföldköveket hagyott ki, mint a Twin Peaks (ezt én is), a Linda – és a Dallas! Bevallom, engem a férjem kilenc éve azzal oltogat, hogy MÉG MINDIG nem láttam a Blöfföt, ez egyszerűen tiszteletet ébreszt bennem. Sajnos nem bírom ki, hogy ne idézzem minden idők egyik legjobb YouTube-mémjét: Zsuzsa szarik a farmra!
Az összes válasz közül azonban Fiala Borcsáé a kedvencem, mert maga a tökély. „A Star treck (így írják?) totál kimaradt nekem. Viszont! Nem tudom, ez ér-e, de majdnem az összes Star Warst láttam a gyerekeim miatt. Az utolsó előtti előttinél (asszem…) a fiam szépen megkért, hogy többet ne kísérjem őket el, mert full égő vagyok. Jó, értem, miért… Végigkommentáltam az egészet, és folyamatosan kérdezgettem, ki kicsoda, mert hiába az eddig megnézett mintegy 32 órányi SW-anyag, nem értem, miről szól, ki kicsoda, mi ellen harcolnak, hová mászkálnak állandóan el…”
Csepelyi Adrienn
