Boldog szülinapot, „Ducibácsi”! – Rajongói emlékezés Bud Spencer 90. születésnapján

–

A meghatározó első filmélmény

Négyéves voltam, amikor a nagymamám elindította videókazettáról a filmet, amiben „bácsik hajóznak, és egy szigeten kalandoznak”, ezt csak azért csinálta, mert nagyon fájt a dereka, és nem bírt utánam szaladgálni egész nap. Na, ott és akkor valami bevésődött. Pedig a kincskeresés végét kábé tízéves koromig nem is láttam, ugyanis a Kincs, ami nincs utolsó negyedóráját már nem sikerült fölvenni a kazettára. De nekem így is kerek egész volt az élmény, és

követeltem a „ducibácsis” (mondhatták nekem a nevét, nem jegyeztem meg, így alkottam egyet, amin én szólíthatom) filmeket.

Jött Az ördög jobb és bal keze, a Különben dühbe jövünk, az Akit buldózernek hívtak, és még sorolhatnám sokáig.

A ducibácsis filmek (amiket otthon a mai napig így hívunk) azonnal a kedvenceimmé váltak. Apukám szerzett valahonnan egy dedikált fotót is róla, amit évekig őrizgettem a szobám falán.

Hagymás bab és pisztácia

A fenti történetemmel egészen biztosan nem vagyok egyedül. Máig rendszeres visszatérője a mozicsatornáknak egy-egy Bud Spencer-film, és hát egész biztosan nem lenne így, ha nem lenne igény rá. Márpedig ez az igény évtizedek óta tartja magát, egyszerűen nem tudjuk megunni a csihi-puhit és a már klasszikussá vált beszólásokat.

Mert mindenki tudja, hogy milyen fontos a hagymás bab, hogy a rántottát egy tucat tojásból kell kérni, és hogy a pisztácia rég kifogyott. Csokoládé nem is volt.

Hogy miért szeretjük ennyire mi, magyarok Carlót és a filmjeit, arról több elmélettel találkoztam. Van, aki szerint egyszerűen azért, mert annak idején ezt adták sokat a tévében, van, aki úgy véli, ő a világ legjobb színésze. És ugyan abban megegyezhetünk, hogy ezek a mozik nem a filmtörténet csúcsteljesítményei, „csak” kedves és szórakoztató mesék, mégis kevés olyan dologban értünk egyet nemzeti szinten, mint abban, hogy Bud Spencert imádjuk. Ezek az alkotások humorukban, történeteikben és zenéikben valahogy úgy elkapták a néplelket, hogy azóta sem tud – és nem is akar – szabadulni tőle. És ez így van jól.

Piedone nyomában

Az a legszebb az egészben, hogy maga Bud Sperncer is tudta, hogy Magyarországon mennyit jelentenek a filmjei, többször járt nálunk, és mindig kedvesen beszélt a magyar közönségéről.

Ahogy nekünk ő, neki mi foglaltunk el kivételezett helyet a szívében. Hálás volt a rajongásért, és az ő magyarázata erre az volt, az általa képviselt életfelfogás  meg a humora közel áll a magyarokhoz, könnyen befogadható számunkra.

Talán igaza volt.

Azonban ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a fantasztikus fordítók és a két állandó magyar hangja, Kránitz Lajos és Bujtor István kiváló munkája nélkül nem lettek volna olyan szórakoztatók ezek a filmek. És talán egy szeretnivaló figurával is szegényebbek lettünk volna, ugyanis nemcsak a filmjeit, hanem magát Pedersoli személyét is nagy rajongás övezte és övezi itthon. Ő pedig mindig készségesen állt a rendelkezésére azoknak, akik kíváncsiak voltak rá.

Király Levente Piedone nyomában címmel készített róla dokumentumfilmet, ami idén februárban jelent meg. A rendező egy egész napot töltött vele, és Pedersoli a saját házában fogadta, idejét nem sajnálva. Ez a hozzáállás jellemezte őt egész életében.

És hogy ki volt Bud Spencer? Vagyis Carlo Pedersoli?

Elkezdhetném mesélni a nápolyi vízilabdázóból lett színész történetét, aki az extornász Terence Hillel, azaz Mario Girottival karöltve több ezer pofont osztott ki a filmjeik során, és akiről társa úgy beszélt a temetésén, mint akik sosem veszekedtek, de ezt a sztorit már mindenki ismeri. Ahogy azt is, hogy ugyan

az alkotásai nagy részében ő volt a bunyókirály, az életben inkább egy nagyon békés, hívő embert ismerhettek meg benne a rajongók.

Ja, és hogy művészneve kedvenc sörének és kedvenc színészének neveiből áll össze. Ezt mind tudjuk, mi, rajongók.

Életének azt a részét viszont talán már kevesebben ismerik, hogy nagy termete nem a sportolói évek hozadéka – állítólag közel hat kilósan született. Carlo kiemelkedő intelligenciájának köszönhetően 16 évesen kezdte az egyetemet vegyész szakon, amit azonban brazíliai költözésük miatt félbe kellett hagynia. Hazatérése után folytatta a tanulást, ám ekkor már a jogi pályát választotta. Sikeres sportolói karrierjével a színészet miatt hagyott fel, azonban sosem tartotta magát színésznek, csak egy embernek, aki színészkedésben leli örömét. Hosszú filmes pályafutása utolsó állomása a Dal a bordélyházból című dráma volt, képernyőn pedig hosszabb kihagyás után a Nincs kettő séf nélkül című sorozatban láthattuk 2010-ben. A filmes leállás után politikai pályával is próbálkozott, tanácsnoki pozícióra indult, de végül nem választották meg. 

Feleségével pedig 16 év „randizás” után 56 évig éltek boldog házasságban, és bár a három gyermek büszke édesapja egy időre az Egyesült Államokba költözött, élete utolsó éveit hazájában töltötte.

Ott, pontosabban Rómában hunyta le örökre szemeit, halálhírét egy ország fogadta letaglózva. 

Ahogy arra is emlékszünk, micsoda letaglózó nap volt, amikor három éve megkaptuk a hírt: Carlo Pedersoli örökre elaludt. Tiszteletünket pedig próbáljuk sokféleképpen leróni: szobrot állítottunk neki a Corvin-sétányon, parkot neveztünk el róla Óbudán, és egy művész egy óriás graffitit fújt az arcképével egy óbudai falra, ami igazi zarándokhellyé vált, még Pedersoli családja is járt ott.

Egyszóval sokat jelentett, és a máig sokat jelent nekünk Bud Spencer. Az ő filmjein nőttünk fel, és remélem, az én gyerekeim is ezen fognak.

Hiszen – mint minden máshoz –, a méltó emlékezéshez is csak a Puffin adhat nekünk erőt, és mindent lebíró akaratot!

Remélem, hogy ahol most vagy, ott is nagyon boldog a szülinapod, Ducibácsi!

Dián Dóri

Kiemelt kép: Adam Berry/Getty Images