Vajon a család nevében tényleg mindent szabad? – Miért tette hőssé Hollywood a maffiózokat?

–

A fent említett, január közepén kezdődött per sorsfordító az olasz és nemzetközi maffiaellenes tevékenységben, hiszen már harminc éve annak, hogy (egy ennél még nagyobb volumenű) perbe kezdtek a szicíliaik ellen. Akkor 475, most „csupán” 335 vádlott van. Két évig folynak majd a tárgyalások, húsz ember vallott az egyik család ellen,

mintegy kilencszáz tanút hallgat majd ki körülbelül ezer ügyvéd, ügyész és bíró.

Ezek csak felvillantott számok, amelyek mögött egy igazán kegyetlen szervezet áll, amely válogatás nélkül mindenkin megtorolja, ha nem hűséges, ha nem működik együtt vagy hibázik. Gondolkodás nélkül lőnek fejbe asszonyokat, gyerekeket, ha úgy kívánja a rendszer… Márpedig úgy kívánja.

„Egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőled egy szívességet” (A Keresztapa)

Volt szerencsém a kilencvenes évek közepén pont Calabriában tanulni egy nyári egyetemen, és kisebb-nagyobb furcsa tapasztalásoktól eltekintve nagyon jól éreztem magam ugyan, mégis valahogy a levegőben volt, hogy tökéletesen más a helyzet arrafelé, mint az általam északtól Rómáig alaposabban megismert olasz területeken. A házinénink első nap megtiltotta, hogy egyedül buszozzunk, ha pedig esténként nekiindultunk, akkor kéretlenül a nyakunkba varrta valamelyik unokaöccsét vagy annak barátját, vagy mindet egyszerre, és úgy voltak jelen a gigantikus part menti diszkókban, hogy mindig éreztem magamon valamelyikük tekintetét. Olyan is előfordult, hogy valaki közelített hozzánk, és csak annyit kiabáltak felé, hogy „nekik nem, velünk vannak!”, mire a pasi sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. A magyarázat annyi volt, hogy drogárus, és egyáltalán ne foglalkozzunk a dologgal. 

Aztán egyszer kérdeztem a házinénit a maffiáról is, erre ő – pont, mint egy olasz filmben – keresztett vetett, és az ujját a szája elé téve jelentőségteljesen nézett rám. Pontosan úgy, hogy soha többet senkinek nem tettem fel a kérdést,

de nem is volt gondom: nyár volt, tenger, bulik, a bazsalikomot bokrétában adták ingyen a házi paradicsom mellé, és a mozzarella is olcsó volt. Az emberek pedig látszólagos békében éltek a kivétel nélkül félkésznek tűnő házaikban. (Ha készek lettek volna, akkor adózniuk kellett volna az államnak, igaz, a hatóságnál volt és még mindig van nagyobb úr a környéken, amihez inkább kell alkalmazkodni, mert csak így lehetséges békében élni. De hát ezt csak sejthetjük, mert a mutatóujj ott van a szájak előtt…) 

„Az életben nincs nagyobb természetes előny, mint amikor az ellenfél túlbecsüli hibáinkat – ez csaknem annyi, mint amikor egy barát alábecsüli a jó tulajdonságainkat.” (A Keresztapa)

A tapasztalataim ellenére, vagy ettől teljesen függetlenül kifejezetten rajongva szerettem a maffiafilmeket: A Keresztapa-trilógia, A nagymenők, a Fedőneve: Donnie Brasco és a Volt egyszer egy Amerika különösen nagy kedvenceim voltak. Faltam ezt az Al Pacinó-s, Robert de Niró-s, Marlon Brandó-s, Joe Pesci-s, Ray Liottá-s, szép olasz öltönyös, kegyetlen, mégis amolyan olaszos–amerikai stílusban tálalt világot, amiben még az is vonzó volt, aki elől a való életben a világ végéig menekülne az ember.

Aztán jött a kultsorozat, a The Sopranos, azaz a Maffiózók. Ez már nélkülözte a nagy maffiafilmekre jellemző ellenállhatatlan stílust és kötelező jóképűséget, egy szerethető, humoros, esendő maffiacsaládot mutatott be. Olyannyira megnyerők voltak, hogy a főnök titkolt pánikbetegsége és pszichológushoz mászkálása miatt nagyjából minden kegyetlenséget amolyan mellékvágánynak láttunk a sok poénnal és iróniával ábrázolt családi történet közepette. Úgy tűnik, Amerikában még mindig ragaszkodnak valamennyire a régi kultuszhoz…

De vajon mi lehet a titka az olasz maffiának? Vajon miért nem ábrázolják ilyen romantikus és szexi módon az orosz, a kínai vagy akár az ír maffiát, amelynek tagjai rendre szimplán gonoszként, vagy akár nevetség és megvetés tárgyaként tűnnek fel a filmekben?

„A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek.” (A Keresztapa)

A nyolcvanas évek nagy maffiafilmjeit újramozizva először is az ugrott be, hogy

a rosszfiúknak mindig nagy kultuszuk volt, amióta világ a világ. A nőket mágnesként vonzzák, a férfiak pedig valamiféle ősképet látnak bennük, amely szerint a férfiasságnak ilyennek kellene lennie (megjegyzem, kifejezetten nem baj, ha nem jön össze!).

Elég csak Sobri Jóskára, Rózsa Sándorra, vagy éppen Buffalo Billre gondolnunk, hogy érezzük, a sorba, az ethoszba tökéletesen beilleszthetők a Corleonék, vagy bármely klasszikus maffivezér. 

A másik nem elhanyagolható érv egész egyszerűen az olaszság mellett szól. Az olaszoknak alapvetően jó a megítélésük, hiszen a sztereotípiák szerint vidám nép, szép, dallamos a nyelvük, ők maguk sítlusosak és elegánsak, miközben tudnak és szeretnek élni, jókat enni, inni, és nem görcsölni folyton. Ha pedig kicsit cinikusan közelítjük meg a dolgokat, akkor a filmes világban pontosan

ezeket az alapokat formálta egyfajta mitológiává leginkább három olasz származású zseni. Sergio Leone, Scorsese és Coppola, a műfaj letéteményesei, akik egyfajta „alternatív országimázsügynökként” is működtek,

ezzel hosszú időre meghatározva az amerikai maffiafilmek alaptípusát. Hiszen amellett, hogy természetesen a rendszer kegyetlenségét is megmutatták, valamiféle mítoszt vontak a nagy maffiacsaládok és működésük köré.

– Az én apám nem különbözik egyetlen világi hatalmasságtól sem, akinek ereje van, például egy elnöktől, vagy egy szenátortól. – Ha hallanád magad, mennyire naiv vagy, Michael. Az elnökök és szenátorok nem ölnek meg senkit. – Ó. Mit is mondtál, ki a naiv?” (A Keresztapa)

Talán pont itt érkezünk el a legfontosabb elemhez, a családhoz mint a nagy olasz toposzhoz. A családhoz, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe, az örgeket és a nőket tisztelet övezi, a gyerekek védve, egy őket óvó burokban nőnek fel. Olyanban, ahova mindig vissza lehet térni, amiben mindig lesz tisztük és feladatuk. Aminek a létezése ősidők óta adott és minden társadalmi berendezkedésben, gazdasági struktúrában a legfontosabb alap. Főleg az olaszoknál és pláne a maffiánál. Ezt hozták magukkal az őshazából mint amerikai bevándorlók, és ezzel egyfajta társadalomszervező elvet is, ami egyrészt a dübörgő vadkapitalista Amerikában csodálatra méltó volt, másrészt erre a bázisra alapoztak, amikor tulajdonképpen felépítettek egy saját és sajátságos, „alternatív közigazgatást” önmaguknak.

Amerikai szemmel nézve egy közepes nagyságú európai nép kis csoportja kitartással, erővel és összefogással hihetlen befolyásra és hatalomra tudott szert tenni igen rövid idő alatt egy távoli világban. Hát mi ez, ha nem igazi amerikai sikersztori? Már amennyiben nem firtatjuk az összetartás, a szent családi szövetség csillogó képe alatt megbúvó bűncselekmények sokaságát…

Már amennyiben nem gondolunk bele, hogy a csillogás miatt nem látjuk igaz valójában az erőszakot, amelyre a mese épül. A mese, amit szívesen fogyaszt a nézőközönség.

Ha viszont a valósággal szeretnénk farkasszemet nézni, akkor érdemes inkább az olasz filmeket, sorozatokat nézni. Jó idegrendszerrel pedig kifejezetten ajánlott a Gomorra sorozat, amely a maga brutális valóságában tálalja a maffia világát. Azt a világot, aminek egy újabb kis szeletét próbálják óriási erőkkel meggyengíteni a nemrég indult perrel. Hadd ne legyen igaz soha Don Michael Corleone legendás mondata, miszerint: „Ha van valami, amire a történelem megtanított, az az, hogy bárkit meg lehet ölni.”

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Jelenet A Keresztapa című filmből