„Ez egy szomorú, gyönyörű világ, haver” – 71 éves a legeurópaibb amerikai összművész, Jim Jarmusch
Még mindig lobog a tűz a szemében, végtelenül kíváncsi a világra, az emberekre, és annak ellenére is „dilettáns” filmkészítőnek tartja magát, hogy már Cannes-ban is kapott nagydíjat. Büszke arra, hogy egész életében elkerülte a profizmus csapdáit, és CSAK azt csinálta meg, ami valóban érdekelte: Jim Jarmusch páratlan életművet hozott létre. Both Gabi írása az összművész 71. születésnapján.
–
A Törvénytől sújtva című 1986-os filmjében hangzott el a címben idézett mondat, amelynek főszerepeit a zenész Tom Waits, a szintén zenész John Lurie és Roberto Begnini játszották.
Az amerikai független filmesek között az egyik legismertebb figura európai, sőt közép-európai gyökerekkel büszkélkedhet
Az apai részről cseh és német, az anyairól pedig német és ír felmenőktől származó filmrendező-költő-zenész-képzőművész az Ohio állambeli Akron városában született 1953. január 22-én. Édesanyja Ruth Elisabeth French filmesztéta, rövid prózákat és forgatókönyveket írt, egyetemen is tanított, és fontos interjúkat készített a kor legnagyobbjaival, többek között Humphrey Bogarttal.
Középső gyerekként Jimet az anyja nagyon sokszor vitte magával különböző vetítésekre, mert nem tudta hol hagyni, így már kicsiként elég sok olyan filmet is láthatott, ami nem biztos, hogy neki való volt, de az tény, hogy erősen hatott rá.
A kultúrához való viszonyát is meghatározták az európai gyökerek, és a kertvárosi fiú a középosztály tagjaként igen jelentős műveltségre tett szert.
Rengeteget olvasott, írással is próbálkozott, de a filmek, a zene és a képzőművészet is nagyon érdekelte. Néhány barátjával meghamisították az okmányaikat, hogy olyan filmeket, előadásokat is megnézhessenek, amiket nem nekik szántak.
Már kamaszként megőszült, állítólag ebben az is közrejátszott, hogy egészen kicsi kora óta olyan művekkel találkozott, amiket nem kellett volna látnia. Az őt nem ismerők sokszor bántották a hajszíne miatt. („Milyen egy feltűnősködő seggfej, fehérre festi a haját, és fekete ruhát hord.”) Azt hitték, hogy festi, pedig ő ilyen volt. Koravén.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Újságírónak csapnivaló
Érettségi után Chicagóba költözött, újságírást tanult, de hamarosan kicsapták, mert a vizsgákra felkészületlenül ment, egészen más érdekelte, mint amit ott tanítottak. Aztán átment a Columbia Egyetemre, ahol a művészettörténet és az irodalom már sokkal inkább neki való volt.
Itt hamarosan az is kiderült, hogy mégis remek szerkesztő, ha olyan témával foglalkozhat, ami valóban érdekli, mert az egyetemi irodalmi lap, a The Columbia Review munkatársaként pompás esszéket és kiváló „félnarratív absztrakt szövegeket” írt. Valójában azonban a költészet érdekelte. Egy 2007-es interjúban beszélt arról, hogyan lett belőle filmrendező. (Érdemes meghallgatni, milyen szépen, érthetően artikulál.)
Az egyetem egyik szemeszterét ösztöndíjjal Párizsban töltötte, és olyan jól érezte magát Európában, hogy majdnem egy évig maradt. Kifutófiú volt egy művészeti galériában, hogy megéljen, ám a munkaidején túl egyfolytában különböző mozikban ült. Főleg a Cinémathèque française-ban, ami ma is az egyik legfontosabb filmes fellegvára a mozgóképművészetnek.
Ott látott olyan filmeket, amelyekről korábban csak olvashatott, például japán filmrendezők vagy Robert Bresson és Samuel Fuller retrospektív sorozatait is végigülte.
Amikor hazatért Amerikába, az írásaiban is tükröződött ez a fajta filmes látásmód, és a Columbia után New Yorkba ment, hogy filmművészetet tanuljon a New York-i Egyetemen, amelyen akkoriban a magyar származású Benedek László is tanított.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A hetvenes évek New York-i pezsgő művészeti életében már igazán otthonosan érezte magát
Egyik tanára Nicholas Ray volt, akit főként a Haragban a világgal című klasszikusnak számító film író-rendezőjeként ismerhetünk: a főszerepeket James Dean és Natalie Wood alakította.
Ray az egyik készülő forgatókönyvéből hiányolta az akciókat, ám az ifjú filmtanonc ezek után úgy dolgozta át a könyvet, hogy még azt a keveset is kihúzta belőle, ami addig benne volt. Ezt az eredetiséget és eltökéltséget díjazta Ray azzal, hogy felvette Jarmuscht asszisztensének.
(Nicholas Ray erősen hatott egyébként Wim Wendersre is: a Villanás a víz felett című dokumentumfilmjében akaratlanul is emléket állított a nagy elődnek, aki a forgatás idején halt meg rákbetegségben, ebben a filmben volt asszisztens Jarmusch.)
Jarmusch nem kapta meg a filmrendezői diplomáját, mert a vizsgabizottság nem volt elragadtatva az 1980-ban készült vizsgafilmjétől (Permanent Vacation), és főleg a költséghatékonyságától.
„Műkedvelő vagyok, dilettáns, ezt én nem negatív jelzőnek tartom. Nem tudok mindent egyvalamiről, inkább sok mindenről tudok egy keveset. Foglalkozom madarakkal. Szoktam gombászni. Mindenféle zenét meghallgatok. Különböző nemzetiségű íróktól olvasok. Nem tudok betelni semmivel. Egyesek szerint csak kérkedő dilettáns vagyok, de ezt büszkén vállalom. Egyszerűen csak mindenféle kulturális tevékenységre kíváncsi vagyok” – mondta magáról egy interjúban.
Wenders és Waits között
A híres német filmrendező, Wim Wenders (akiről korábban ITT írtam), és a nemkülönben híres Tom Waits is (akiről már régóta készülök írni) a legszűkebb baráti körébe tartozott, egy ideig Wenders asszisztense is volt, és Tom Waits klipjeinek rendezője.
A zene mindig is kiemelt szerepet játszott Jarmusch életében, már az egyetemen is szerepelt különböző formációkban – a Sqürl nevűben többé-kevésbé ma is játszik –, dalszövegeket írt, gitározott, és a filmjeiben is mindig meghatározók a zenék.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Második filmje már jelentős visszhangot kapott, ez volt a Florida, a paradicsom (Stranger Than Paradise).
Ennek magyar vonatkozása is van: az alternatív színházcsinálók az itthon illegálisnak számító szobaszínházas előadásaik után emigrálni voltak kénytelenek. Sok bolyongás után végül Halász Péter, és társulatának néhány tagja megalapította a New York-i Squat Színházat, amely jelentős kulturális helyszínné nőtte ki magát.
1984-től aztán Bálint István vitte tovább a Squatot, Halász pedig a Love színház alapítója lett. Bálint István lánya, az akkor tizennyolc éves Bálint Eszter játszotta Eva szerepét; Molnár Béláét pedig, a magyarságát titkoló, kisstílű szerencsejátékost, a zseniális szaxofonos, színész, képzőművész, John Lurie. (Bálint Eszter is zenész lett, a Magyar Narancsban olvashattok egy vele készült interjút.)
Jó huszonöt éve láttam utoljára a filmet, igaz, előtte vagy tízszer megnéztem, de most előkerestem azt a jelenetet, amelyben Screamin’ (vagyis „az üvöltő”) Jay Howkins I Put a Spell on You című dalára érkezik meg Eva New Yorkba. Én imádom, nézzétek meg:
Az amerikai filmek összes konvenciója ellen egyszerre dolgozó minimalista alkotás 1984-ben Arany Kamera-díjat kapott Cannes-ban, majd pedig a Nemzeti Filmkritikusok Társasága választotta a legjobb filmmé: a független filmes szcéna egyik ikonikus darabjává vált a Florida, a paradicsom.
Magányos hősök, érzelmes lúzerek és kiábrándult külföldiek
Bár Amerikában született és ott is nőtt föl, Jarmusch számára Ohio egyenlő volt az unalommal. És annak ellenére, hogy New York végre igazi otthont adott neki, ma is képes az idegenek szemével tekinteni a saját országára. Ezt a szempontot nagyon sok road movie alkotásában megmutatta.
A céltalan főhősök sokszor bolyonganak az utcákon, keresik a helyüket a nagyvárosban vagy a világban, de többnyire igen ritkán találják meg.
Viszont az út nagyon sok érdekes találkozásra és különleges kapcsolódásokra ad lehetőséget más bolyongókkal.
Erre igen jó példa az 1986-os Törvénytől sújtva, amelyben Tom Waits mellett ismét John Lurie alakít nagyot, Roberto Benigni pedig olyan, mintha egy másik világból csöppent volna közéjük, és valóban. Rengeteget lehet röhögni ezen a filmen, csak sajnos nagyon ritkán vetítik.
A Mystery Train japán–amerikai koprodukcióban készült 1989-ben, a krimi azonban nem aratott túl nagy sikert. (Ebben Screamin’ Jay Hawkins játszotta nagyon emlékezetesen a szálloda éjszakai portását, ahol a két fiatal főszereplő megpróbál kapcsolódni egymáshoz, mindhiába, és Lurie írta hozzá a szintén remek zenét.)
Az 1991-ben moziba kerülő Éjszaka a Földön is a kedvenc Jarmusch-filmjeim közé tartozik. Az öt országban játszódó, öt nyelven zajló film ugyanazon éjszaka történeteit mutatja meg a különböző országokban. Az interakciókra mindig egy taxiban kerül sor (Los Angelesben Winona Ryder az utas, Rómában Roberto Benigni a taxis, de Finnországba és Párizsba is eljuthatunk a szereplők utazása nyomán.
A halott ember, amelynek William Blake nevű főszereplőjét Johnny Depp alakította, megkapta az Európa-díjat 1986-ban. A minden értelemben költői történet Amerikában nagyon sok kritikát kapott, mert szokatlan módon ábrázolta az őslakosokkal való ellentmondásos viszonyt, de Európában osztatlan sikert aratott, amit az Európa-filmdíj is igazolt.
Az abszolút kedvencem azonban a 2003-as Kávé és cigaretta, ebben Tom Waitstől kezdve Iggy Popon át Cate Blanchettig (persze Roberto Benigni ebből sem maradhatott ki) önálló és rövid szkeccsekben vallanak a kávéhoz és a cigarettához való ellentmondásos vagy épp szenvedélyes viszonyukról.
Bill Murray is feltűnik egy kivételesen izgalmas jelenetben. A filmfüzér nem egyetlen nagy sztorit mesél végig, hanem tizenegy kicsit, a téma viszont mindig ugyanaz.
Nem sorolom föl az összes filmjét, pedig még volna mit, a 2016-os Patersonról egyébként külön is ÍRT nálunk Kalapos Éva Veronika, nagyon szerette a költői vénával megáldott buszsofőrt, akinek szerepét Adam Driver alakítja nagyszerűen.
Sokoldalú és kiismerhetetlen
Jim Jarmusch, az örök tépelődő, az állandó kereső, a bátor és megalkuvásra képtelen alkotó bármit csinál is, mindig rendkívül hiteles. Még a modell szerepében is teljesen önazonos: ha nem hisztek nekem, nézzétek meg EZT a rövid reklámot, amelyben egy férfiruházati márkát mutat be.
A kollázskönyvét is szívesen megnézném, EZ a videó meghozta a kedvemet.
Jarmusch egyik meghatározó figurája a húszas éveimnek, a mai napig befolyásolják a világlátásomat az emberek legbelsőbb énjét feltáró munkái. Jó látni, hogy nem vált árucikké, megmaradt annak, aki mindig is volt: egy titkos költő, aki képekben látja a világot. Isten éltesse még sokáig!
Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images / Pascal Le Segretain / Staff
