–

Az elmúlt öt évben rengeteget foglalkoztam magammal. Számos terápián, foglalkozáson vettem részt, amelyek közül akadt, ami használt, és olyan is, ami pedig kevésbé volt hasznos. A fájdalmak, a megpróbáltatások és a rehabilitáció során rengeteg dologra rájöttem, például arra, hogy lelkünk ápolásának, a válaszok keresésének sosincs vége.

Bár még jószerivel az életem közepénél tartok (egy hét múlva töltöm be a harmincnégyet), sokszor mégis úgy érzem, leéltem már egy életet, vagy akár többet is. Ezt a muníciót vagy tapasztalást, pedig sosem adnám oda, és vissza sem.

Megismerni és legyőzni önmagam, az egyik legnagyobb ajándék volt, legyen ennek bármennyire fájdalmas ára is.

(Persze kérdéseim még mindig vannak, és még mindig keresek válaszokat ezekre, ezért is állítom azt, hogy ennek a munkának sosincs vége.)

Orvos-Tóth Noémi zseniális könyvet írt arról, hogyan öröklődik a sorsunk. Hogyan vannak belénk kódolva azok a viselkedési formák, lelki tényezők, amikről sokszor fogalmunk sincs, honnan érkeznek. Eszem ágába sem jutott volna, hogy az, hogyan élt a nagyanyám vagy a dédanyám (utóbbit például alig ismertem), annak lehet hatása az én életemre. „Ugyan, mit számít, ők hogy boldogultak, hiszen nem is ismertem őket, én egy másik ember vagyok, új helyzetben, új vágyakkal, és új motivációkkal” – hittem ezt helytelenül.

A betegségem alatt végig azt gondoltam, nekem csak az anyámmal van dolgom, hogy az én női szervem megbetegedése az anyámmal való kapcsolatom számlájára terhelhető.

A legjobban akkor voltam meglepődve, amikor az egyik első kiváló és hasznos terápia alkalmával rögtön az apámmal való viszonyomra terelődött a szó, és azonnal egy hatéves kori emlékhez terelt vissza a relaxált állapotban elvégzett kezelés, amiben éppen ő volt a főszereplő.

Ebben az emlékben – amiről azt hittem, már rég elfelejtettem – az orvostól mentünk haza anyával, aki megállapította, hogy elkaptam valami könnyebb fertőzést. Apám egyből Piroska babámat tette felelőssé, akit a kertben, mindenhol hurcibáltam magammal, még a kutyaházat is megjárta. Ősz volt, apám avart égetett odakint, és a szemem láttára tűzre vágta Piroskát. Én pedig meg akartam halni, ordítva üvöltöttem.

Apám mindig is szigorú volt, sosem engedett közel magához senkit. Hozzánk szinte sosem jöttek vendégek, és nagyon határozott volt abban is, hogyan kell gyereket nevelni. Ebben alig értettek egyet anyámmal, de apa volt a család vezére, nem lehetett neki ellentmondani.

Ennek az emléknek a példáján keresztül nekem azt kellett megértenem, hogy apám csak így tudta kifejezni a szeretetét, hiszen így akart megóvni a betegségektől.

Apám később sem volt hozzám gyengédebb. Én voltam a fekete bárány, a nő, aki egyre jobban hasonlít az anyjára, arra a nőre, aki elhagyta, aki a szabadságot választotta, aki ellentmondott neki. Aki ledobta a béklyókat (az volt neki a házasságuk), és egy másik úton indult el azért, hogy boldog legyen.

Apámmal nem tudtunk sosem egymáshoz közel kerülni. Számtalanszor megkaptam tőle a válásuk után, hogy „olyan vagy, mint anyád”, meg „eridj akkor anyádhoz”. Ezek a mondatok tüskeként mélyedtek a testembe, utálatos voltam magam számára, én voltam a „rossz nő”, aki elhagy, aki nem tud megmaradni senki mellett, akinek nem lesz soha senkije, mert ő nem arra való. Azt mondogattam magamnak, nekem nem kell gyerek, nekem nem kell házasság, hiszen én egy olyan nő vagyok, akit nem vesznek el, aki ne szüljön gyereket sem, mert úgyis csak elhagyná azt is. A hajamat rövidre vágattam, épp olyanra, mint amilyen anyámnak van, és elszántan éreztem valami belső feszítő erőt, hogy minél magasabbra jussak, és sosem kelljen függenem senkitől, pláne férfitól nem.

Ez az elhatározás elemi erővel dolgozott bennem. Meg akartam szabadulni a férfiaktól, irtóztam még a gondolatától is, hogy egyvalaki uralkodjon rajtam. (Az is érdekes, hogy a házasságot egy uralkodói viszonyhoz hasonlítottam magamban.)

De mindehhez nem csak apámnak volt köze. Hanem Kardos dédanyámnak és Szentesi nagyapámnak is. Ám erre csak most jöttem rá, amikor Noémi könyvét olvastam.

Kardos dédanyám elveszítette a férjét (a lányai apját, aki közül az egyik a nagyanyám volt) a háborúban, és aztán újra férjhez kellett mennie, hogy el tudja tartani magát és a gyerekeket. Nem sokat tudok a kapcsolatukról, de nem született abból a házasságból gyerek. Csak annyit meséltek apámék, hogy nem volt egy kimondott szerelmi házasság, leginkább a kényszerűsége vitte bele. Kardos dédanyám erős, félelmetes asszony volt, én már csak úgy ismertem, hogy erősen demens volt, nem is igazán tudott magáról, amikor megszülettem. Ahogy összerakom most ezeket a kockákat, akkor elképzelem, ahogy ez az erős, büszke nő, mennyire átkozottul nehezen adta anno a fejét egy ilyen frigybe, csak azért, hogy képes legyen boldogulni.

Szentesi nagyapám pedig egyszerű vidéki parasztember volt. Szerelmes lett egy lányba, aki módosabb úri családból származott. De annyira szégyellte, hogy neki semmije nincs, hogy ő csak egy egyszerű paraszt fia, ezért sosem merte feleségül kérni. Benne egész életében ott dolgozott ez a kisebbségi érzés, nekem pedig sosem jutott eszembe, egészen addig, amíg ezt a könyvet el nem olvastam, hogy ezeket az érzéseket kitől örököltem.

Amikor Pestre kerültem, összesen háromezer forint volt a zsebemben. Tudtam, hogy egyből el kell kezdenem dolgozni, mert különben éhen halok. Egy ismerősöm ismerőse adott szállást két hónapra, és beálltam pultozni egy pizzériába, ami nagyon lepukkant volt. Ahogy egyre többet dolgoztam, és egyre többet tanultam, úgy kerültem egyre jobb helyekre, míg végül eljutottam az akkor nyíló Dérynébe. Ott tapasztaltam először, mennyire messze vagyok én attól a társadalmi rétegtől, amelynek képviselői ott megfordulnak. Olyan szinten kezdett zavarni az, hogy ezeket az „úri népeket” szolgálom ki, hogy görcsösen több akartam lenni.

Ráadásul beleszerettem valakibe közülük. Nagy szerelem volt, talán ő volt az első igazi szerelmem, de a kapcsolat emiatt a kisebbségi érzés miatt halálra volt ítélve. Olyan akartam lenni, mint azok a budai lányok, akiknek telik szép holmikra, azt gondoltam, hogy ennek a szerelmemnek is csak ilyen jár, hogy engem egy olyan férfi, mint ő, sosem vesz el

(itt már persze bekapcsolódik az apámtól és az anyámtól rám rakott örökség is).

A kapcsolatnak vége lett, viszont én ennek köszönhetem azt, ahol most tartok. Emiatt kezdtem írni, továbbtanulni, pályát váltani, kiszakadni a vendéglátásból. Tíz év telt el a Déryné pultja óta, és időközben volt úgy, hogy hónapokig csak krumplira meg parizerre volt pénzem… viszont most itt vagyok, a helyemen. 

Ezek csak az én példáim, de Orvos-Tóth könyve sokféle aspektusból mutat ilyen történeteket. Rávilágít arra, hogy mit jelent, amikor egy testvér meghal, hogy milyen az, amikor titkokat őrizgetnek egy családon belül, milyen az ikreknek, milyen a holokauszttúlélők leszármazottainak, vagy milyen annak, akit a szülei túlságosan óvnak. Ezekből a példákból pedig mi is megkaphatjuk a magunk válaszait, ha figyelünk, és hajlandók vagyunk ezeket befogadni.

A tét egyébként nem kicsi: csupán az életünk, amit élhetünk akár görcsök, aggodalom, fájdalmak nélkül is, kiegyensúlyozottan és boldogan.

Talán sosem késő lehetőséget adni erre magunknak.

Szentesi Éva

Fotók: a szerző tulajdona! (A felső képen az anyukámmal vagyok látható  harmincpár évvel ezelőtt)