–

Rettegtem a karácsonytól

Pedig még csak hatéves voltam, de a korábbi évek botrányai hamar megtanítottak arra, hogy a karácsony semmi jót nem jelent számunkra. A nővérem tizenkét éves volt, anyánk harminckettő, apánk meg eggyel több. Minden évben a haverjaival ultizott szenteste a sarki kocsmában, és amikor onnan kidobták őket, nálunk folytatták a játékot meg az ivászatot. Részegek voltak, mint az állat, a nővérem már úgy nézett ki, mint egy igazi nő, hiába volt még gyerek. Nagyon durván beszólogattak neki ilyenkor apám haverjai.

Apámék az előszobában tanyáztak, anyám a konyhában rettegett, mi meg a szobában kuksoltunk, nem jöhettünk ki, mert anyánk szigorúan megtiltotta.

Ha mégis pisilni kellett, akkor záporoztak ránk a durva megjegyzések a részeg disznóktól. Inkább nem idézem egyiket sem. Még mindig remegek, ha eszembe jutnak azok a szavak.

Egyszer tényleg nem bírtuk tovább, és kióvakodtunk a szobából – az előszobán keresztül a vécére. Nem volt más út. Vágni lehetett a füstöt az előszobában. Amikor kiléptünk, én önkéntelenül is köhögni kezdtem. Erre kiröhögtek a haverok, élükön apánkkal, aki azt kiabálta utánam, hogy: „jaj, de kényes a kisasszony, na, majd visszafelé elverem a fenekét!”.

Apánk nagyon durván vert minket. A nővéremet kevésbé, ő már nagy volt, és félig nő, de engem brutális erővel aprított a legkisebb dologért is.

Anyánk nem is nézett ránk, amikor átmentünk a konyhán. Lesütött szemmel ült a tűzhely mellett. Pisilés után még vissza is kellett mennünk a szobába, szintén az előszobán keresztül. Megint jöttek a megjegyzések, de olyan gyorsan futottunk, hogy apám hiába legyintett utánam, nem ért el az ütés. Szégyelltük magunkat a nővéremmel, bár nem tudtuk, hogy miért.

Azt hittük, ez az éjszaka soha nem ér véget

De aztán egyszer csak abbahagyták a kártyázást, amikor már beszélni sem tudtak a sok pálinkától. Elkotródtak a haverok, anyánk meg apánk elé rakta az ételt, amit addig őrizgetett a tűzhelyen, nehogy kihűljön, mert abból mindig iszonyatos balhé volt. Rátapadtunk az ajtóra, és hallgatóztunk a nővéremmel. Apánk betántorgott a konyhába, és felüvöltött: „Mi ez a szar?” Malacsült volt a vacsora, de a sütőben lehet, hogy kiszáradt, nem tudom. Akármit tett volna anyánk apánk elé, biztosan ugyanezt mondta volna. Anyánk – szokásával ellentétben – most nem tűrt megadóan, hanem visszaszólt valamit… elég indulatosan. Apánk nem volt ehhez hozzászokva, csak annyit hallottunk, hogy a hokedli, amin ült, kivágódik alóla, és apánk azt üvölti: „Megöllek, te büdös kurva!” Aztán hatalmas pofont adott anyánknak. Ezt abból tudtuk, hogy anyánk teste óriásit csattant, amikor a földre zuhant az ütéstől. Apánk megint azt kiabálta: „Megöllek, te büdös kurva!”. Hallottuk, hogy nagy lendülettel kihúzta a fiókot, ahol a késeket tartottuk, aztán kotorászni kezdett.

Menekülés az éjszakába

Anyánk véres arca jelent meg hirtelen, ahogy feltépte a szoba ajtaját, és csak annyit mondott: „siessetek”. Megfogta a kezünket, és szaladni kezdtünk mezítláb a hóban. Apánk futott utánunk egy nagy késsel a kezében. Emlékszem a tekintetére, mert egyszer visszanéztem futás közben. Eszelős volt. Belém égett ez a kép.

Annyira dobogott a szívem, hogy azt hittem, tényleg kiszakad belőlem, és én is olyan véres leszek, mint anyánk.

Nagyon közel volt már hozzánk apánk, amikor felordított és elvágódott. Olyan volt, mintha kívülről láttam volna magunkat, mintha egy rossz filmet néznék. Apánk ottmaradt, nem bírt felállni, mi pedig berontottunk a szomszédba, ahol a döbbent rokonság épp távozóban volt. Anyánk gyorsan bezárta az ajtót, akkor még nem tudtuk, hogy apánk elájult, és fekve maradt a havon. Anyánk kapkodva elmondta, mi történt. A szomszédok szerencsére segítettek rajtunk, én a konyhában remegtem egy recsegő heverőn, azt hiszem, nem aludtam túl sokat azon az éjszakán. Nem tudtam sírni. 

Ott kellett volna hagyni

Anyánk később a szomszédok rokonaival bevitte apánkat a házunkba, mert egyedül nem tudta megmozdítani. Akkor apánk már magánál volt, de mélyen aludt, hangosan horkolt a havon. Aztán anyánk visszajött hozzánk, ő is ott töltötte az éjszakát. Az előszobában feküdt le két összetolt fotelre. Egész éjjel hallgattam, ahogy rázta a zokogás. Ő sem aludt, helyettem is sírt eleget. A nővérem a szomszéd gyerekek szobájában kapott helyet. Ő jobban érezte magát, mert megnyugtatták a többiek. 

Nem tudom felidézni a másnap reggelt, azt sem, hogy mit beszélt vagy nem beszélt anyánk apánkkal erről az esetről. Lehet, hogy apánk nem is emlékezett rá, mi történt. Csak azt tudom, hogy egy jó nagy púp volt a homlokán, gondolom, pofára esett, amikor azzal a nagy késsel kergetett bennünket. 

Már hatévesen is azt gondoltam, hogy ott kellett volna hagyni apánkat azon az éjszakán. Ha akkor hagyjuk megfagyni, nem szenvedtünk volna tőle még huszonöt éven át. Ötvennyolc éves koráig bírta. Halálra itta magát…

 Boris Piroska

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images