–

Az első

Sokan mondták, hogy az első majd szar lesz, és kicsit kell is erőltetni, amíg hozzászokik az ember. Nekem azonban az első szál cigaretta is kellemes élményként maradt meg. Másodikos gimnazista voltam, amikor egy barátnőmmel kimentünk a Margit-szigeti sörfesztiválra, hogy ott aztán – elájulva az érett delnőségünktől – sutyiban elpöfékeljünk egy lejmolt szálat a bokorban, egy-egy műanyag poharas ócska sört szopogatva. Emlékszem az érzésre, ami elfogott akkor. Hogy igen, ez már egy másik dimenzió, itt válok épp felnőtté, szupermenő vagyok és ellenállhatatlanul nőies. A reklámok, mint a távolba néző, szikár ábrázatú Marlboro man, a filmek szipkából, piros körmökkel füstölő famme fatale-jai, vagy a szexin romlott, vörös rúzsos szívtiprók miatt szent meggyőződésem volt, hogy cigarettázni iszonyatosan menő. Amellett pedig boldogan markoltam rá erre a (szalma)szálra, mint az anyukám ellen való lázadás legszimbolikusabb eszközére. Jólesett valami olyan dolgot csinálni, amit, tudtam, helytelenítene, de amiről neki fogalma sem volt.

Füst által összekovácsolva

A cigivel nagyon hamar bensőséges viszonyt alakítottam ki, és csak most, szülőként facsarodik össze a szívem, ha belegondolok, hiszen a gyerekeim most annyi idősek, mint én voltam akkoriban. Érett delnő? Jézusom…

Ám akkor cseppet sem tűnt fel, hogy ezzel bármi gond lenne, főleg, hogy körülöttem mindenki dohányzott. Nem a családom persze, a kortársaim közül válogatott barátaim viszont egytől egyig. Nem is nagyon lehetett mást. Az iskolai szünetekben együtt vonultunk a vécére füstölni, suli után meg a parkban vagy a helyi kiskocsmákban toltuk. Ha nem dohányoztam volna, úgy érzem, kimaradok valamiből, lecsúszok az izgalmas pletykákról, és kivet magából a falka.

Eszembe sem jutott leszokni, és erre senki nem is kapacitált. Még a háziorvosom sem, akihez 17 évesen mentem el, mert addigra minden telem arról szólt, hogy egyik kehes náthából estem a másikba. Megvizsgált, megkérdezte, dohányzom-e. Mondtam, persze, napi egy dobozzal. Akkor úgy éreztem, tiszteletben tartotta a döntésemet, azért nem szólt semmit.

Ma csak azon tűnődöm, vajon mi a fenéért nem?

Ciki? Nem ciki?

Egészen Kanadáig kellett utaznom, hogy úgy érezzem, gáz, hogy dohányzom. Nem mintha ez befolyásolt volna bármiben is. Egyik nyáron – tizenhat éves voltam – különleges vakációban lehetett részem, amikor meglátogattam öt teljes hétre egy családi barátunkat, aki Edmontonban élt. Itt fordult elő életemben először, hogy amikor az utcán rágyújtottam, megállított egy középkorú nő, és megkérdezte, mégis, hány éves vagyok. És utána végtelenül lesajnálóan nézett rám. De abban az időben, a kilencvenes évek Magyarországán egyáltalán nem számított cikinek, ha valaki cigizett. Sőt, inkább azokat éreztük kínosan kellemetlennek, akik megszóltak minket, dohányosokat.

Érett, de nem eléggé

Idővel persze az én fejem lágya is elkezdett benőni. Leszoktam, majd terhes lettem, aztán szoptattam, aztán újra terhes lettem, megint szoptattam másfél évet… A szervezetemből ebben a négy–öt évben már valószínűleg teljesen kiürült a nikotin, a szokásaim is átalakultak, akár meg is maradhattam volna a füstmentes úton. Ám a fejemben még mindig egyenlőségjel volt a cigarettázás és a felnőtt élet, a lázadás, a nőiesség, a lazaság, és a szabadság között. Ezúttal azonban – ha nem is így tudatosan megfogalmazva, – de nem az anyukám, hanem már a gyerekeim ellen lázadtam. A cigarettázás maradt az az eszköz, ami egy kicsit végre csak rólam szólt, amivel el tudtam szökni mellőlük pár percre „leviszem a szemetet, mindjárt jövök” felkiáltással, vagy a cigarettával tudtam megünnepelni, ha egy-egy péntek estére elmehettem otthonról a barátaimmal fröccsözni. Akik természetesen szinte kivétel nélkül dohányoztak. Ha máskor nem is, akkor az én készletemből, koca jelleggel.

Még egyszer leszokni? Eldobni magamtól azt a kevés örömöt is? Ugyan már, eszembe se jutott.

Addigra annyira a személyiségem részévé vált – húsz év alatt – a dohányzás, hogy el sem tudtam magam képzelni úgy, hogy ne legyen minden táskámban, retikülömben és kabátzsebemben legalább egy öngyújtó. Szerettem a dohány illatát, a dohányzás rítusát. Rágyújtani, mélyet szívni belőle, belebámulni a füstbe, közben mindenfélén kattogni, elnyomni annyiféleképpen, ahány hangulatom csak volt. Dühösen, szomorúan, kacéran vagy épp vidáman.

Itt a vége…

Bár bő tíz éve futok hellyel-közzel rendszeresen, csak az utóbbi években kezdett el zavarni a tüdőm állapota ebben. Egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, persze stílszerűen cigarettázva, mégis, mi a francért szívom még mindig ezt a szart? De tényleg? Mi értelme van annak, hogy az egyik legfontosabb szervemet rendszeresen amortizálom? Miért nem vagyok képes szeretni magam, és gondoskodni magamról annyira, hogy ne pusztítsam el szép lassan azt a testrészemet (többek között), amivel oxigént juttatok a testembe?

Aztán egyik reggel, ahogy caplattam a kutyával a sziget felé, az Árpád-híd lépcsőjének tetején (nem túl magas amúgy, összvissz negyven lépcsőfok, ha van) egyszer csak úgy éreztem, hogy ez az egész dohányzás olyan gyerekes.

És mennyire gáz, hogy én ettől a minimális megterheléstől is kifulladok. És talán elérkezett az ideje, hogy mindezt abbahagyjam. Lázadni már nem akarok, nem is kell senki ellen, a szabadságot és a függetlenséget pedig már pontosan tudom, hogy nem a nikotinban mérik. Nőies sem ettől leszek, az most már egészen biztos.

Soha többé nem gyújtottam rá.

…és egy kis segítség, ha kéred

Tudom, ez így túl egyszerűen hangzik, és nem mindenkinek ilyen könnyű a leállás. Úgyhogy összeszedtem még pár tippet, ami nekem bevált, hátha neked is segít:

1. Ülj törökülésbe, vagy feküdj hanyatt, csukd be a szemed, és próbáld meg elképzelni a tüdődet, amint rendszeresen telítődik kátránnyal. Aztán azt is képzeld el (remélem, te is vizuális vagy), hogy mennyire jót tennél vele, ha hagynád kitisztulni. És most vegyél egy jó mély levegőt, és lassan fújd ki.

2. Jó darabig ne csatlakozz a barátaidhoz arra az öt percre, amíg kimennek az utcára elszívni egy cigit. Maradj csak bent nyugodtan, nyomkodd a telefonod, vagy foglald el magad valami kellemes bohósággal. Nyugi, nem fogsz lemaradni semmiről.

3.

Tedd fel magadnak a kérdést, miért is cigarettázol? És hogyan érhetnéd el ugyanezt a célt más eszközzel?

4. Ha nagyon rád tör a nikotin utáni vágy, gyorsan csinálj valami olyasmit, ami eltereli róla a figyelmed. Menj el sétálni, nyomj le tíz fekvőtámaszt, egyél meg egy almát vagy rajzolj, írj valamit.

5. Azokra az alkalmakra, amikor szertartásszerűen mindig rágyújtottál, találj ki alternatív dolgokat. Ha eddig várakozás közben cigiztél például, akkor most vigyél magaddal egy könyvet. Vagy csak simán késs pár percet. Meg fognak várni.

 

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Christoph Hetzmannseder