–

Közös élményünk a nyolcvanas években az akkor már minimum eszmélőkkel: nincsenek még kereskedelmi televíziók, mindenki ugyanazt a sorozatot nézi kedd esténként – amelyet aztán elemez családi körben a hét többi napján.

1986-os kedvencünk Isaura volt – akinek bonyolult frizuráját nem egy magyar fodrász azóta is reprodukálni igyekszik ballagások alkalmával.

A kedves kis rabszolgalányt mindenki szerette, pláne Leoncio, aki folyton rángatta – ó, hogy drukkoltunk neki, hogy megszabaduljon tőle, és eltrafálja végre a szabadságszerelem. (Voltak, akik nem bízták a véletlenre, illetve a szerzőkre a dolgot, és gyűjteni kezdtek a felszabadítására, de állítólag ez csak városi legenda, nem igaz, mindenesetre Lucélia Santost értesítették a „hírről”, amikor Pesten haknizott, sőt megmutatták neki Gálvölgyi János paródiáját is, amin viszont bizonyíthatóan kacagott.)

Isaura megágyazott a latin szappanoperáknak

Az eredeti sorozat amúgy 100 részes, tíz évvel korábban készült, mint a Budapestre exportált vágott verzió. Vagy 80 országban vetítették, óriási sikerrel. Az Isaurát alakító Lucélia Santos bejárta a világot, rengeteg meghívást, díjat kapott, még Kínában is kitüntették, ahol korábban nem mutattak be olyan sorozatot, amelyben nem kínai volt a főszereplő.

És Isaura lett a prototípusa az Esmeraldáknak és Rosalindáknak, első hőse a nagy latin szappanoperagyárnak.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

TV Globo (@tvglobo) által megosztott bejegyzés

De honnan jöttek ezek a lányok?

Isaura, a rabszolgalány egy ültetvényen él. Úrnője a keresztanyja is, aki pátyolgatja, és megvédi gonosz férjétől. Viszont Leoncio, a gróf gaz fia szerelmével üldözi, és megöli a szíve választottját. Ezért a lány keres magának egy apát, ráismer, és megszöknek. Aztán lesz új pasija. Egy csomó Leoncio okozta bonyodalom után egymáséi lesznek. Örülnek. Örülünk.

Vajon miért szegezett a televízió elé annyi embert világszerte ez a hosszú, nem különösen cizellált, mondjuk ki, bugyuta sztori, amelyben egy korántsem világszép, még csak nem is egzotikus fiatal lány (erősen púderezték Santost, hogy még fehérebbnek tűnjön) kancsalított bájosan a zongora mögött?

Ugyanazért, amiért a 19. században meg a „sorozatregényeket” falták. Ezek fő témája szintén a szerelmi nyűglődés volt. Mivel a konfliktusok újabb konfliktusokhoz vezettek, és egyik epizód a másikba olvadt, az olvasók, akárcsak ma a nézők, türelmetlenül várták a következő részeket. Ez a dramaturgiai csel, valamint a történetéhség, a sztori követésének közösségi élménye (hisz mindenki ezt nézi, ha nem is együtt, mert már van tévé minden háztartásban), és a könnyű azonosulási lehetőség a hozzánk hasonló problémákkal küzdő „hősökkel”, mind-mind okai lehetnek annak, hogy nem szűnő lelkesedéssel nézzük a szappanoperákat ma is.

Mosóporreklám és emberi jogok

De előre szaladtunk: az olvasható sorozatok után jöttek a múlt század harmincas éveiben az amerikai rádiós szappanoperák. Elsősorban a (bevásárlást is bonyolító) háziasszonyoknak készültek, direkt a délelőtti órákban sugározták ezeket, és körítették millió reklámmal a sztorit, hogy másnap az asszony megvegye ugyanazt a mosóport, mint amit kedvence használ.

Aki sokat van egyedül otthon, hálás, ha meglátogatja valaki, még ha csak egy fikció hőse varázsolódik is oda pár percre az otthonába, és nem kell sokat agyalni a sztoriján, amely meglepően egybevág a saját (esetleg csak vágyott) élményekkel, és akár takarítás vagy főzés közben is értelmezhető.

A rádiós sikerszéria nyomán a sorozatok megjelentek a hatvanas években az amerikai televízióban is. A nézők annyira rákaptak ezekre, hogy levélözön zúdult az alkotókra, bármilyen kardinális kérdés, például egy szereplő halálának vagy „feltámasztásának” kapcsán. A kedvenc karaktereket megtestesítő színészekre pedig jellemzően ráforrt a maszk.

Amerikai mintára világszerte beindult a hetvenes évektől a teleregények gyártása: Dél-Amerika országai különösen aktívak voltak ezen a téren. Az Isaura története annyiban speciális az észak-amerikai tesókhoz képest, hogy a szerelmi-magánéleti-érzelmi bonyodalmak háttere itt a történelem, a régió egy korábban speciális problémája, a rabszolgatartás – nem pedig a termékelhelyezés hogyanja.  

Hiába vetkőzött

A százszor harmincperces Rabszolgasorsot 1976-ban forgatták. Ez az év a főszereplő karrierjének kezdetét és végét jelentette egyben. A most hatvanegy éves színésznő hiába szerepelt később más filmekben, például a Született feleségek brazil változatában, hiába rendezett és producerkedett, senkit sem érdekelt igazán.

Miután lecsengett a Rabszolgasors-őrület, Lucéliára rácsukták az Isaura-doboz fedelét, és mint színészt, elfelejtették. Hiába vetkőzött le kétszer is a Playboynak, akkor is csak Isaura vetkőzött – ki is akadtak a sorozat egykori rajongói rendesen.

Lucélia pár éve hivatalosan is „visszavonult”. Az interjúkban elmondta, nagy teher volt neki a pályán Isaura, igaz, sokat utazhatott a sorozat révén, megismerte a világot, és a világ őt, de a későbbiekben inkább hátrány volt ez a fajta népszerűség.

A magánélete sem alakult teleregényszerűen – tönkrement a házassága zeneszerző férjével, azóta egyedül él. Van viszont egy igen jól sikerült fia, akit a magyaroknak is megmutatott tízévesen. A kis hófaló azóta felnőtt, színész és nagyon jó pasi lett, csekkoljátok: Pedro Neshlingnek hívják!

Kurucz Adrienn

                                                                                             ***

A nyolcvanas évek többi kedvenc sorozatáról, illetve hősei további sorsáról itt olvashatsz.

Kiemelt kép:  Rede Globo