Ahogy a Trónok harca megreformálta a fantasy műfaját, úgy a Westworld is vérfrissítést hozott a western kihalásra ítélt zsánerének. Épp ezért meglepő, hogy mindkettő eredetije több évtizedes múltra tekint vissza: az előbbit huszonkét éve írták, az utóbbit pedig majdnem fél évszázada. Akkor hát nincs új a nap alatt?

Egy kis filmtöri-lecke

Mindkét televíziós produkció a műfajok egyedi házasításának köszönheti a sikerét: a Trónok harca a fantasyt a realista drámával vegyíti, a Westworld a Vadnyugatot helyezi tudományos-fantasztikus alapokra. Persze a western-sci-fi kombó nem újdonság a filmtörténetben (lásd: Cowboyok és űrlények), de a legtöbb produkciónál a fókusz vagy a western, vagy a fikció irányába helyeződik.

A '70-es évek nagy sztorigyárosa, Michael Crichton azonban (akinek számos történetét ismerhetitek Az Androméda-törzstől a Jurassic Parkon át a Zaklatásig) rendezőként a saját ötletét valósította meg, így született meg a korát messze meghaladó Feltámad a Vadnyugat. Nem csoda, hogy Jonathan Nolant, a fenegyerekként számon tartott forgatókönyvírót – akinek szkriptjeiből bátyja, Christopher Nolan előszeretettel rendez kultmozikat – és feleségét, Lisa Joyt megihlette a produktum. Crichton klasszikusát továbbgondolták, és megalkottak belőle egy működőképes filmes univerzumot. A Westworld végül nemhogy megütötte az eredeti alkotás által magasra helyezett mércét, hanem túl is szárnyalta azt.

Valar Morghulis (Anthony Hopkins)

„Föl, föl, ti rabjai e földnek...”

AWestworld nem más, mint egy hatalmas kalandpark a nem túl távoli jövőben, amit az emberhez megtévesztésig hasonlító androidok és robotok népesítenek be. A pénzes ügyfelek vadnyugati környezetben élhetik ki álmaikat és vágyaikat, ki-ki a vérmérséklete szerint. Nincsenek tabuk, itt bárki bármit megtehet: a legtitkosabb szexuális fantáziákat éppúgy meg lehet valósítani, mint vérfürdőt rendezni délben a főutcán. Az igényesebbekre változatos kalandok várnak, amelyek előre programozott cselekmény alapján hálózzák be a parkot. Fejvadászként egy hírhedt rossz fiú nyomába akarsz eredni? Elátkozott kincset keresnél? Bosszút állnál a vad indiánokon a legyilkolt telepesek nevében? Esetleg kipróbálnád, milyen lehet rosszlányként egy kuplerájban? Itt bármit megtehetsz, amit a való életben soha nem mertél… vagy nem volt rá alkalmad.

Egy dolgot tarts észben: a vágyaid téged minősítenek. Nem mintha bárki is szembesítene velük. Megteszi azt minden reggel a fürdőszobai tükör.

A sztori több szálon fut: míg az androidok szemén keresztül egyszerre ismerjük meg ennek a világnak a vad szépségét és kegyetlen visszásságait, addig a felügyelő személyzet révén tudomást szerzünk egy nyugtalanító rendszerhibáról, ami a robotok közt gyűrűzik tovább. Bernard, a programozók vezetője ered a hiba nyomába, míg Dolores, a park legbájosabb androidja önismereti utazásra indul; egy feketébe öltözött ember pedig a játék új szintjét, a titokzatos útvesztőt keresi. De akadnak még fontos szereplők: Ford, a park atyja egy új, szerteágazó történetet készít elő; Maeve, az android madame váratlanul a parkon kívül találja magát, és mindeközben a parkot üzemeltető vállalat vezetői válságba kerül. Persze valahogy mindezek összefüggenek egymással, a kérdés csak az, hogyan, és hová vezetnek.

Dolores és Ted (Evan Rachel Wood és James Marsden)

Milyen mély a nyúl ürege?

A Nolan-házaspár forgatókönyvében a cselekményszálak szinte kiszámíthatatlanul fonódnak össze az első évad végére, miközben a szereplők filozofálva és moralizálva gázolnak bokáig a vérben és egyéb testnedvekben. Mi teszi az embert emberré? Hogyan alakul ki az öntudat? Ha az ember a tudomány jelen állása szerint nem több biológiai gépnél, akkor mi különbözteti meg a Westworldmesterséges intelligenciával felvértezett androidjaitól? – efféle dilemmákkal bíbelődünk.

Westworld androidjai másként tekintenek vissza a múltba, mint mi, emberek. Számukra egy emlékkép nem egy ködös, olykor megfoghatatlan valami, hanem színes, szagos, hangos és fájdalmas pillanat, amelyet képesek újraélniteljes valójukban. Olyan, mint valami elcseszett időutazás. Ezért a park időnként törli a memóriájukat, hogy az elszenvedett traumák – melyekből kijut dögivel – ne befolyásolják a tudatukat. A Westworld robotjai nincsenek tisztában azzal, hogy ők gépek. Számukra csak az aktuális narratíva létezik, amelyben élnek. Az emberek pedig: istenek. De mi történik, ha ráébrednek, hogy ezek az istenek közel sem mindenhatóak, és a valóság tele van könnyen kihasználható bugokkal?

Női princípium Tükörországban

Nem meglepő módon erre a nőnek programozott androidok ébrednek rá elsőként. A Westworld – valószínűleg Mrs. Nolannek, azaz Lisa Joy-nak köszönhetően – tele van erős női karakterekkel.

Igen, a hímsoviniszta Vadnyugatot újabban a női figurák uralják.

A Maeve-t alakító Thandie Newton hiába ül anyaszült meztelenül a tetőtől talpig felöltözött technikusok gyűrűjében, egyértelműen ő irányít. A személyisége – és nem a melle! – betölti a teret, uralja a képernyőt. De mennyivel emberibb a gyermekét meggyászoló anyaként, mint a kiégett érzéketlenséggel fegyvert elsütő, hús-vér „teremtés koronája”… Tükörország ez, ahol maga az ember tükröződik vissza a gépben, és fordítva. Az ember nem isten. De az isten valahol ott van minden emberben, mélyen eltemetve a hús és a csont alá. Tessék csak mélyre ásni bennünk, Miss M.I.! 

A Meseszövő és a Madame (Simon Quarterman és Thandie Newton)

A női princípium, még ha jelen esetben mesterségesen determinált is, a minden csapást kiálló, mélységes érezni tudásról szól. Mi lehetne ennél jobb katalizátora a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésének? Evidens, hogy mi, pasik, lassan érünk, tehát a Mesterséges Intellgencia (M.I.) csakis nőnemű lehet.

Álmok, ábrándok, érzelmek – mi marad nekünk, ha mindezeket beleszuszakoljuk a gépekbe? E tekintetben a Westworld az evolúciós öngyilkosságról szól. Miután mindentől megszabadulunk, ami emberré tesz, el is pusztíthatjuk azt. A teljesítménykényszerünk lesz a végzetünk. Mi magunk tartjuk oda a hátunkat a gépeknek következő evolúciós lépcsőfokként. De ha ezzel átmenthetjük a saját emberségünket a jövőbe, talán nem nagy az ár. 

A Michelangelo-kód (Michelangelo: Ádám teremtése, Sixtus-kápolna)

Utazás az éjbe

Az első évad vége rendhagyó fináléba torkollt: elértük az útvesztő közepét, és a feketébe öltözött ember megkapta, amire vágyott – ha nem is egészen úgy, ahogyan azt gondolta –, a titokzatos Wyatt is színre lépett, Ford új narratívája pedig alapvetően változtatta meg a Westworld világát addig uraló erőengyensúlyt. Elégedettek lehetünk, hiszen a legtöbb kérdésre választ kaptunk. Az évad önmagában kerek egészet alkotott, megérett hát a helyzet, hogy az új évaddal szintet lépjünk. Ford, a park atyja új mederbe terelte az események folyását, ugyanakkor sikerült megőrizni azt a bizonytalansági faktort, amely részről részre mindig is a sorozat sajátossága volt.

A feketébe öltözött ember (Ed Harris)

A szezonnyitóban ismét játszunk az idővel, de ezúttal kisebb léptékben haladunk. A feketébe öltözött ember új játékra invitál, Dolores kifordul önmagából, Wyatt fúriaként dúl-fúl a vidéken, míg Maeve hátat fordít korábbi önmagának. Az androidok tovább „emberesednek”, miközben totálisan felcserélődnek a szerepek. Újabb megoldásra váró rejtélyeket ígér a 70 percesre nyúló nyitány, amelyben ismét véres naturalizmusban és megemésztésre váró gondolatokban tapicskolunk.

Hogy lesz-e olyan egyedi a második évad, amilyen az előző? Nos, az első rész határozottan biztató, de az egész képről halvány lila dunsztunk sem lehet.

Kicsiny kis életünkben faljuk a fikciókat. Tudom ezt magamról, hiszen jelenleg is három könyvet olvasok, és legalább két-három sorozatot követek, miközben minden héten több új filmet ülök végig – és mindezzel még csak nem is tartozom az élbolyba. Vajon miért vagyunk ennyire kiéhezve a történetekre? És hová vezet ez a mértéktelen habzsolás? Nagyon-nagyon vigyáznunk kell arra, hogy a számtalan sztori között nehogy elvesszünk, és ne találjuk magunkat kiégett cowboy-ként vagy feslett cowgirlként a fegyver rossz oldalán. Amely, tévedés ne essék, sosem a pisztolycső előtt van! Hanem mindig mögötte. Elveszve az útvesztőnk peremvidékén.

                                                                                                                                                          Bányász Attila

Képek: HBO