–

Érdekes néha belegondolni, hogy milyen apróságokon múlnak életünk meghatározó pillanatai. Ha a szüleink egymást követően egy nappal később jártak volna ugyanabban a kávézóban, talán sosem találkoznak. Ha az a bizonyos ismerős egy másik iskolát ajánlott volna olyan lelkesen, akkor most a régi barátaink helyett teljesen másokkal üldögélnénk egy pohár bor mellett a hajdani törzshelyünkön, egy-egy vicces diákcsínyen nosztalgiázva. Ha nem láttuk volna meg véletlenül pont időben azt az álláshirdetést, akkor most éppen egy másik helyen töltenénk ébren töltött óráink nagy részét…

Utólag visszatekintve életünk főbb állomásaira és fordulópontjaira, megállapíthatjuk, hogy néha a legapróbb változás is óriási különbségekhez vezetett volna személyes történetünk alakulásában.

Az a kérdés, hogy „vajon mi lett volna, ha egy teljesen másik családban növünk fel”, szintén sokaknak juthat eszébe – akár negatív, akár pozitív értelemben. Ez a felvetés azonban valahogy még egy fokkal reálisabb az örökbefogadottak esetén – hiszen valahol a világban valóban él még egy „anya” és „apa”, akik akár fel is nevelhettek volna – de ezt különböző okokból nem tették meg. Innentől kezdve viszont édesmindegy, hogy éppen rózsaszín ködben úszó, csillámpónikkal és unikornisokkal körbeugrált gyerekkorunk volt-e vagy sem, maga a kérdés (és ezzel együtt ezer másik) előbb-utóbb akkor is felmerül(het) bennünk (különböző csoportok, fórumok, blogok és történetek alapján vontam le az általános következtetést).

Kik ők? Mi az ő történetük? Miért hagytak el? Mit csinálnak most? Élnek még? Gondolnak rám néha (mondjuk, a szülinapomon)? Vajon van testvérem, féltestvérem, nagybátyám, nagynéném (stb.)? Ők tudnak rólam? Kire hasonlítok, kitől örököltem a tulajdonságaimat? Egyáltalán, mit örököltem? Mi az, amit én adok tovább?

Ezeket a kérdéseket ugyanúgy felteheti (és a legtöbb esetben fel is teszi) a boldog családi életet élő, többgyermekes ötvenes anya, a húszéves egyetemista (szülei büszkesége) vagy éppen az a harmincas férfi, aki nem képes tartós párkapcsolatban maradni. Változó, ki mikor jut el arra a pontra, hogy ez a téma felmerül benne – vannak, akik talán sosem gondolnak erre. Bizonyos szerzők szerint ebben az esetben egy nagyon hatékony védekezőmechanizmusról van szó, még külön neve is van a jelenségnek: „adoption fog”. Ha valaki veszi a bátorságot, és felteszi magában a fenti kérdéseket, akkor „kiért a ködből”. A felismerés beüthet teljesen váratlanul is, a nagyobb családi események (ballagás, költözés, házasság, születés, veszteség) aktivizálhatják az addig csendben ólálkodó traumát. Nekem is egy ilyen mérföldkő volt az a pont, ahol felismertem, hogy valami nem oké, és talán itt az ideje segítséget kérnem – konkrétan azonban csak ezt követően döbbentem rá, hogy akár a mindennapjaimat tekintve is, milyen hatások érnek az örökbefogadással kapcsolatban. Gondoltad volna például, hogy egy közeli barát elköltözésével járó veszteséget sokkal nehezebb így elfogadni? Korábban én sem…

Egy szubjektív ötpontos listában szeretném összefoglalni, hogy számomra mi jelent (vagy jelentett volna) támogatást a saját félelmeim ellen vívott harcban – és az önismereti utamon:

1. Őszinteség és nyitottság

A szüleink bármennyire szeretnének megóvni a szomorúságtól, nem tudják meg nem történtté tenni az életünk kezdetén bekövetkezett eseményeket. A legjobb, amit tehetnek, ha szeretetteljes, biztonságos, egymásra nyitott környezetet teremtenek, ahol bárki szabadon kifejezheti az érzéseit, felteheti a kérdéseit és megélheti a különbözőségeit („De örülök, hogy ilyen jól átlátod a számokat, mi apáddal inkább humán beállítottságúak vagyunk – jó, hogy majd valaki ért a befektetésekhez a családban.”). Az az ideális, ha nem titkolják a történetet, ha (idejében) megosztanak minden infót, amit tudnak a múltunkról, megerősítenek abban, hogy ők nem hagynak el, és sosem fenyegetőznek ezzel (akkor sem, ha valaki mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa ennek az ellenkezőjét – például kamaszkorában – nem, most nem rólam van szó). Ismerek olyan „örökbefogadott sorstársat”, aki vélhetően úgy tudta megélni a saját tudatalatti érzéseit, hogy tizenévesen várandós lett (emiatt kicsapták érettségi előtt az iskolájából). Igyekszik a kicsinek boldog, békés környezetet biztosítani – amit az ő hasonló helyzetbe kerülő szülőanyja akkor régen nem tett meg. A szülei sajnos nem értették, hogy mi húzódik az extrém serdülőkori lázadozás mögött… (a mélyben megbúvó félelem, düh, gyász és kétségbeesés pedig érintetlen maradt). Ezzel el is jutottunk a második ponthoz:

2. Érzelmek elismerése

Megismétlem: teljesen mindegy, hogy szivárványos-csillámpónis gyermekkorom volt-e vagy sem (nem volt), az elhagyottság megtapasztalása olyan egyedi érzéseket, gondolatokat képes kelteni, ami a kívülállók számára abszolút nem egyértelmű. Ráadásul ahány érintett, annyiféle történet – és nyilván nem maga az örökbefogadás ténye a probléma.

Az elhagyatottságból fakadó fájdalom, üresség, gyász düh vagy félelem azonban nagy valószínűséggel mélyen beleégett minden örökbefogadott tudatalattijába – és ez akkor is érvényes, ha a szülei annyira imádják, hogy mindent megtesznek érte, és érzelmileg is egy hullámhosszon vannak, felnőttként pedig tökéletesnek tűnik az élete.

Ha az egyébként boldog mindennapjaim során néha elárasztanak a negatív érzelmek és kétségek, akkor csak még jobban elszomorodom, ha a beszélgetőpartnerem szerint inkább örülnöm kéne („Végső soron lehetett volna sokkal rosszabb, legyél inkább hálás! – Miért is problémázol éppen? Van munkád, szeret a párod…”). Na, ehelyett például tök jólesne egy csendes ölelés, vagy legalábbis egy megértő, elfogadó reakció. De könyörgök, senki ne mondja meg, hogy mit érezzek! Nem mintha ezt gombnyomásra lehetne szabályozni…

3. Elfogadás – sértődés nélkül

A szülőknek – feltételezésem szerint – nagyon nehéz lehet szembesülni azzal, ha a gyerekük felnőttként nekiáll megkeresni a „másik családját”. Ez az igény azonban részemről nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket, hanem azt, hogy egész egyszerűen muszáj összeraknom a saját történetem szanaszét szóródott kis puzzle-darabkáit. Hogy ebből mi lesz, azt az elején nem lehet tudni, de annyi biztos, hogy nem akarom pótolni a helyüket. Ha ezt megértik, akkor nem sértődés és harag, hanem elfogadás jellemzi majd a kapcsolatunkat. Itt visszautalnék az 1. pontra: ha korábban tabuként kezelték a témát (akarva vagy akaratlanul), a későbbiekben mindenkinek sokkal nehezebbé válik a kommunikáció.

4. Társaság

Azt hiszem, hogy teljes mélységében csak olyanok érthetik meg, hogy min megyek keresztül, akik szintén átélik ugyanezeket a félelmeket, kétségeket, érzéseket. Nagyon érdekes más örökbefogadottak történetéről, tapasztalatairól olvasni. Egyfajta támogató közeget biztosít a „nem vagy egyedül” érzés is, ami ezekkel a sztorikkal együtt eljut hozzám. Amerikában nagy kultúrája van a különböző support group-oknak, én itthon még nem láttam hasonló témában csoportot (lehet, hogy létezik).  Mindenesetre biztosan segítséget jelentene olyanokkal beszélgetni, akik a feldolgozás fázisában tartanak (és nem a tagadásba ragadtak bele). Szerencsére nagyon jó fej férjem, barátaim és kollégáim vannak, de néha ennek ellenére is magányosnak érzem magam – ami gondolom, valahol az elhagyástól való félelemmel és az ürességgel jár kéz a kézben. Nélkülük viszont egész biztosan elvesznék az érzelmeim sötét erdejében.

5. Terápia

Ezt a pontot azt hiszem, nem kell agyonragoznom – egyedül egész egyszerűen kevés vagyok ahhoz, hogy mindent megoldjak (bármennyire is szerettem volna korábban ennek az ellenkezőjét hinni).

Ma sajnos sokan még mindig a gyengeség jelének tartják, ha valaki pszichológushoz fordul, pedig igazából inkább erőre vall, hogy valaki képes szembenézni a legnagyobb fájdalmaival és félelmeivel.

Valamelyik idevágó könyvben azt olvastam, hogy nagyjából hat-nyolcéves kor körül érdemes már szakemberhez fordulni az örökbe fogadott gyermekkel, így idejében kaphat segítséget a feldolgozáshoz – akkor is, ha kívülről úgy tűnik, rendben megbirkózik a feladattal (az én gyermekkori túlélő taktikám is az volt, hogy amiről nem beszélünk, az nem létezik – hát, ez nagyon nem jött be).

Úgy gondolom, hogy ha valaki nagyon szeretne családot, egy tehetetlen, magára hagyott kisbabának (vagy kisgyermeknek) pedig szüksége van szülői gondoskodásra, akkor a lehető legjobb, ami történhet, hogy ez a két igény az örökbefogadás során találkozik. Biztos vagyok benne, hogy a pszichológiai felkészítéseken sok mindenről szó esik, de az előadásokon és szakirodalmon kívül (N. Verrier Primal Wound című könyve például alapmű) érdemes olyan blogokról is tájékozódni, melyeken felnőtt örökbefogadottak írnak saját tapasztalataikról, érzéseikről. Vagy célszerű belenézni a This Is Us című sorozatba, ahol az egyik karakter hasonlóan nehéz érzelmekkel küzd (az ő helyzetét tovább súlyosbítja a vér szerinti gyermekek melletti másodlagos szerep érzete, illetve a fehér családban megélhető fekete identitás kérdésköre). Ha proaktívan, a lehetséges nehézségeket előre látva tudjuk segíteni gyermekünket, akkor jó esetben nem felnőttként kell szembenéznie először saját rejtett érzéseivel. Mert lehet bármilyen végtelen szeretettel és megértéssel hozzálátni a neveléshez, az élet kezdetekor bevésődött negatív emlékek és érzelmek nem fognak csak úgy, minden nyom nélkül eltűnni – akármennyire is szeretnénk ezt hinni.

Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/demaerre