-

Drága anyukám!

Még csak most tettük le a telefont, de máris leültem neked levelet írni. Igazából már tavaly télen megfogalmazódott bennem, de kellett hozzá néhány hónap, hogy megérjen. Azt akartam megírni, hogy milyen felismerés ért az egyik kliensem kapcsán (a szerző szexedukátorként dolgozik - a szerk.), aki kilépett egy bántalmazó párkapcsolatból. „Nem akarom folytatni azt, amit az anyámnál, a nagyanyámnál és az ő anyjánál láttam; hogy elviselik egy hűtlen férj zsarnokságát éveken át. A lányomnak már nem akarom ezt a családi örökséget!” – mondta. És ebben a pillanatban – munka közben – jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyit is jelentett az ÉN életemben, hogy te annak idején meglépted, és bármi áron is, de elhagytad apát.

Mennyi idő, távolság kell ahhoz, hogy az ember képes legyen a saját életét, gyerekkorát, közeli családtagjaival való kapcsolatát „látni”, érteni! Hiába mondtad el oly sokszor, milyen volt az életed apa mellett – én nem tudtam nem a magára hagyott, veszekedések között, szeretettelen, feszült, félelemmel teli életben felnövő kislány szívével érezni, látni, ami annak idején történt.

Hiába értettem az eszemmel, hogy áldozat voltál egy bántalmazó kapcsolatban, mert én éppoly áldozat voltam. Kisgyerek, aki szintén nem kapott senkitől segítséget.

Érdekes ez. Úgy látszik, mostanra nőttem fel a feladathoz. A saját életem, a saját családom ad annyi erőt és érzelmi biztonságot, hogy most már érzelmileg is nyugodtan, feszültségektől mentesen tudom látni magunkat a múltban. Ehhez sok év kellett.

Eddig jobbára apa útja, az ő – életemben betöltött – szerepe foglalkoztatott. Nemhiába mondtad mindig, hogy apám lánya vagyok. Bizonyos értelemben így is volt. Érdekes volt végiggondolni, mivel apa is elindult anno, hogy kiszakadjon a provinciális, hazugságokkal terhes vidéki környezetből. Elindult egy szabadabb élet felé, de aztán nem volt bátorsága maradni. Mondhatta volna, hogy egy független, meleg férfi életét akarja élni, de a sok külső és valószínűleg belső kötelék gúzsba kötötte. El se lehetett akkor képzelni, hogy ne a „férj-feleség-gyerekek” családmodellben gondolkodjon. Szerintem részben ez lett az oka a te tragédiádnak is.

Azt képzelem, hogy apa agressziója és nőgyűlölete valójában ebből a borzasztó belső ellentmondásból, (a tradicionális neveltetés és a saját vágyai) valamint a tehetetlenségből (az igazán szabad választás hiányából) adódó frusztrációból fakadt.

Számodra az egyedüli jó minta szintén a klasszikus család volt. De mégis te voltál a bátrabb, amikor felismerted, hogy ez a mi esetünkben egy illúzió, hazugság. Ez a család nem szeretet, öröm és boldogság forrása. Te voltál a BÁTRABB, mert végül te képes voltál NEMET mondani arra, ami NEM VOLT JÓ. Igaz, ezért nagyon nagy árat kellett fizetned, MINDENT fel kellett áldoznod érte.

42 évesen értettem meg, hogy ez volt felém a legfontosabb üzenet: igen, lehet nemet mondani, hogy érdemes a saját vágyaidat, a saját belső hangodat követni. Én már szerencsésebb voltam, és valószínűleg ügyesebb is. Látva, hogy a nyílt konfliktus nem célravezető, sok önfegyelemmel, belső félelemmel megküzdve, - meg talán a gyerek naivitásával és bátorságával – kitaláltam, hogyan tudok apától függetlenedni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Rájöttem, hogy a te lépésednek, – még ha emiatt pont kettőnk között veszett el az intimitás, a közelség, még ha évekig haragudtam is rád, amiért „elhagytál” bennünket, otthagytál a terrorban – de mégis ez volt végül, ami képessé tett engem arra, hogy a saját erőmből a saját utamat járjam, hogy merjek önálló döntéseket hozni, felelősséget vállalni magamért, a saját sorsomért.

Valahol mélyen, tudat alatt a tőled kapott minta adott erőt, hogy ezt az utat is lehet járni.  Most értettem meg, 42 évesen.

Most tudtam először indulatoktól mentesen, megértéssel gondolkodni azon is, miért van vajon benned – annyi év után is – ennyi félelem és tehetetlenség? A szó szoros értelmében: erőtlenség. Mi lehet a nem múló bizonytalanság, depresszió oka?

Nem azért van-e ez, mert mikor annak idején – sok évi szenvedés és boldogtalanság után – minden erődet összeszedve, minden kockázatot vállalva kitörve a börtön falát lerogytál a „szabadságban”, akkor senki nem volt ott, aki segített volna felállni, megtanítani (újra... vagy talán először) önállóan járni? Élni a szabadsággal. Vagy egyáltalán csak azt mondani, hogy JÓL DÖNTÖTTÉL, NEM VAGY HIBÁS, JOGOD VAN bántás nélküli életet élni. Nem volt ott senki, aki megölelt és elfogadott volna úgy, ahogy vagy.

Talán ezért nem kaptam meg az elfogadást és ölelést tőletek, mert NEM TUDTÁTOK megadni, mivel ti sem kaptátok meg. Talán már gyerekkorotokban sem kaptátok meg a szüleitektől, és ők se az övéiktől. Nincs ennek hagyománya minálunk. Meg kell tanulnunk. De először önmagunkon. Ám ha nincs erő, akkor nem megy. Én most már tudok adni. Azért, mert van közöttünk egy kölcsönös elfogadás Balázzsal és Miksával, a saját családommal. Ők tanítottak meg arra, hogy szeressem és elfogadjam magam. Ezért írom most ezt a levelet, mert valamit most megint megértettem. Valami átszakadt.

Én szeretném most átadni neked ezt az erőt! Visszaadni, amit annak idején kaptam tőled. Hogy élhess újra a saját erőddel. Nem kell többé feláldoznod magad, én már tudok járni.

Annak idején, amikor kiléptél a fényre, nem segített neked senki. A „jutalmad” ezért a lépésért a sokszoros megaláztatás, megszégyenítés lett. „Anyátok egy kurva. Elhagyta a családját.” Apánk hadjárata sikeres volt. Igen, most megértettem, ez mit jelent. Elvesztettél mindent: minket, a „rendezett” családi életet (még az illúzióját is), a társadalmi megbecsültséget (mégha hamisat is), a jólétet, az egzisztenciális biztonságot. Életed legfontosabb és legbátrabb döntését semmiféle jutalom nem koronázta. Szerintem ezért van a nem múló depresszió, mert – hiába telt el 3o év – azóta sem tudsz arról a pontról továbblépni. És az sem segít, hogy még mindig ugyanabban a városban élsz, ugyanaz a környezet, ugyanazok az emberek a piacon, az utcán, bizonyos értelemben nem történt semmi változás.

Nekem nagyon nagy tanulás volt az életemben, hogy mennyit számítanak a fizikai helyváltoztatások. Hogy miért utálok, miért nem tudok már bizonyos helyekre visszamenni.

Mert olyan emlékek kelnek életre, amelyekkel már nem akarok találkozni. Amelyeket már magam mögött hagytam. Magam mögött kellett hagynom ahhoz, hogy a jelenben élhessek.

Én felnőttem. Egészséges, boldog – még ha sokszor nehéz és munkás, – de önmagamért és másokért felelős életet élek. Ezt a mintát adom Miksának is. Ez a legtöbb, amit tehetek érte. Nem tudom az ő életét élni. Miksának is meg kell majd a maga harcait vívnia, és remélem, abból merít majd erőt, hogy látta, látja, mi hogyan éljük az életünket.

Szerintem sosincs késő. Látod, nagyi is mindig milyen morcos és magának való volt, de az utolsó éveire mégis kinyílt, és mennyi kedvesség lett benne.

Befejezem. Elfáradtam. Csak annyit akartam írni, hogy szeretlek, és azt hiszem, végre értelek! És szeretném, ha tudnád: jogod van a döntéseidhez! Bármiben, bárhogyan döntesz. Támogatlak és melletted állok!

Szeretlek

d.

Amsterdam, 2o16. március 19.

A fotó a szerzőt ábrázolja.