Ha idegenként, vagy akár távoli ismerősként ránézel az életemre (boldog házasság, diplomák, díjak, kreatív munka, utazások), jogosan merülhet fel benned a „sikeresség” fogalma. Persze, szerencsésnek érzem magam, azonban kőkemény érzelmi erőfeszítések árán jutottam el idáig. Hogy hol kezdődtek a nehézségek? Még most is fájdalommal vegyes szégyennel írom le a szavakat (pedig nem kéne így éreznem, hiszen az égvilágon semmi beleszólásom nem volt a dologba): örökbe fogadtak. Ez a cikk megosztó lesz, biztos rengetegen mondhatják ezt: „Legyél hálás, hiszen nem adtak el szexrabszolgának, nem kerültél intézetbe, a szüleid gondoskodtak rólad, és nézd, hova jutottál!” Hadd áruljak el valamit: Az a felszólítás, hogy „legyél hálás!”, első helyezett a listán, hogy mit nem szeretnénk hallani mi, örökbe fogadottak.

Persze, hálásak vagyunk, de jogunk van akár nem annak lenni, illetve jogunk van a fájdalmas érzelmeinkhez is ezzel kapcsolatban. 

Ahhoz, hogy ezt megértsd, látnod kell, hogy az első, a legtöbb ember számára megkérdőjelezhetetlen kapcsolat szakad meg traumatikusan az életünkben. A saját anyánk hagy el (nesze nektek abandonment és trust issue-k). Hagyom, hogy egy pillanatra elgondolkozz ezen. Egy kisbabának még nincsenek gondolatai, szavai az érzelmekre, még nem önálló identitás, és az élete múlik ezen az első köteléken. Erre pont az az ember hagyja el, akivel kilenc hónapig szimbiózisban élt. Ha már van gyereked, képzeld el, hogy milyen érzés lehetett volna, ha a születése után valaki elrabolja. Fájdalmas? Igen, mindenki számára. Az örökbefogadásnál azonban még megjelenik az örökbefogadó szülők saját fájdalma is: nem lehetett közös gyerekük.

Az örökbefogadás tehát mindhárom érintett fél számára komoly traumával jár, amit a legtöbb esetben a társadalom nem ismer el.

Viszont ha nem tudatosítjuk őket, akkor számos problémát okozhatnak a később kapcsolatainkban. Ezért fontos, hogy beszéljünk erről a témáról. 

Ugorjunk egy kicsit előre az időben: az örökbe fogadó szüleim fizikailag mindent megadtak, az otthonunk hangulata azonban egy jégveremével vetekedett. Érzelmek kimutatása? Megértés, empátia? Szó sem lehetett róla! Voltak viszont végtelen viták, megjegyzések, ütések, ítéletek. Így kezdtem el később öt-hatféle különórára járni, lehetőleg esti időpontokban, hogy kikerüljem a felesleges veszekedéseket, illetve a jeges hangulatot. 

Még egy kicsit ugorjunk előrébb: valaki egyszer megjegyezte, hogy nagyon nehéz gyerekkorom volt (empatikusan, ítélkezés nélkül). Segíteni akart, én pedig ezután nagyjából két órán át zokogtam. Megállás nélkül. Innen még hét év, egy könyv, egy sorozat, folyamatos rémálmok és egy konkrét téma kellett ahhoz, hogy le merjek ülni egy terapeutával szemben. Azzal a tudattal, hogy persze, nehéz gyerekkorom volt – de az először fel sem merült bennem, hogy az örökbefogadásról beszéljek.

Ennek ellenére mára eljutottam oda, hogy merek beszélni a témáról, jobban megismertem magam, és kiolvastam a főbb szakirodalmakat – például: N. Verrier, B.J. Lifton, J. Soll és S. Eldridge könyveit (nem fordították le őket, és nem is kaphatók itthon – ez is jól mutatja a magyar „strucc-mentalitást” a témában). Igyekszem elfogadni, hogy ez is a személyes történetem része – de bőven akadnak még olyan kérdések, melyekre keresem a választ. Ehhez az útkereséshez azonban fontos a támogató, biztonságos, ítéletektől mentes tér, ahol elfogadják az érzelmeimet.

 

Nóra