-

Itt az ideje a bocsánatkérésnek. A bocsánatkérésnek mindazoktól a férfiaktól, akik az elmúlt 25 évben szerettek. Akiket én is szerettem egy darabig, amíg lehetett. Aztán jött az elbocsátó szép üzenet. Legyen vége, mert…

„Azt hiszem, én erre még nem vagyok felkészülve. Sajnálom."

„Még nem zártam le az előző kapcsolatomat, úgy érzem, hogy érzelmileg nem vagyok túl rajta. Ezért addig nem volna tisztességes áltatni téged."

„Beleszerettem valaki másba. Sajnálom."

„Talán én sem gondoltam komolyan, hogy eljutunk idáig, de most rájöttem, hogy én ezt nem akarom. Sajnálom."

„Elfáradtam, belefáradtam. Nem te vagy az én emberem. Sajnálom."

„Én mást akarok. Mások vagyunk, másként gondolkodunk, ez nem fog menni. Sajnálom."

És még sorolhatnám a végtelenségig. Hosszabb és rövidebb kapcsolatok, románcok, fellángolások. Mi volt bennük a közös? A szerelem. Az, hogy szerettük egymást. Főként ők. Olykor fájón szerettek, én pedig kimondhatatlanul élveztem, hogy szerethető vagyok. Szerethetek valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. És én szerethetem olyannak, amilyen. Mindig rendben volt minden: szerelem, tisztelet, megbecsülés, kémia... minden együtt. Soha nem fordult elő, hogy megcsaltak, megaláztak, megvertek, kihasználtak, átvertek volna. Számomra ez ismeretlen volt minden kapcsolatomban. Szerelem volt, törődés, közös programok, lelki összhang.

Aztán jött a vége. Mert nem lehetett tovább, mert mindenkinek mennie kellett. Mert már túl jól éreztem magam. Szabad voltam, szárnyaltam, szerettek, fontos voltam valakinek. Ezért úgy érezték, hogy kicsúszom a kezük közül. Ezt nem lehet hagyni! Valaki más befolyása alá fogok kerülni?

El sem tudták képzelni, hogy létezhet olyan kapcsolat, aminek nem a másik megváltoztatása a célja, ami nem a másikon való uralkodásról szól. Már nem csak ők vannak az életben? Már számíthatok másra is? Ez felháborító!

Jött a zsarolás, a terrorizálás, az ordítás, a sarokba szorítás. Mindig csak négyszemközt, mert kifelé a tökéletes hozzáállást kellett mutatni. Ott sunnyogtam összeroppanva a lelkem egy távoli zugában... és meghoztam a döntést. Igen, úgy lesz, ahogy akarjátok. Lezártam, kidobtam, vége. Volt indok, volt kifogás, hogy én miért teszem. Ügyes voltam és összeszedett. Soha, senki nem sejtette, hogy más áll a háttérben, hogy nem az én saját döntésemet adom elő ilyen szépen és könnyfakasztóan. Igen, sírtak. Én is, csak nem akkor... és nem ott. Sírtak ezek a kedves, aranyos, jóravaló férfiak. Könnyes volt a szeme a tizennyolc évesnek is, a húszasoknak, a harmincasoknak és az ötveneseknek is. Bármikor is történt, huszonöt éve, tíz éve, fél éve, egy hete. Mindig reménykedtem, mindig újrakezdtem, és mindig ugyanaz lett a vége.

„Ki ez az ember, nem is ismered, hogy képzeled?"

„Ez egy tanulatlan bunkó!"

„Egy ilyen nagyképű, agyoniskolázott pasi csak hülyére vesz téged!"

„Falusi parasztok a szülei. Mit vársz az ilyenektől?"

„Sznob majom az anyja, azt hiszi, hogy a diplomájára felvághat, mire számíthatsz egy ilyentől?”

„Ez egy csóró, még rendes autója sincs!”

„Biztos nem tisztességes úton keresi a pénzt, ha ilyen autója van! Majd jön a maffia, aztán rajtad állnak bosszút!”

„Miért hosszú a haja? Olyan, mint egy csavargó.”

„Miért nincs haja?”

„Ilyen magas? Hogy néztek ki együtt?”

„Ilyen alacsony? Hogy néztek ki együtt?”

„Ez egy szemét, mocskos tróger, csak kihasznál téged!”

„Nyikhaj. Utolsó gazember. Bunkó. Korcs.”

És a végső érv:

„Apád öngyilkos lesz, ha nem szakítod meg ezzel a férfival azonnal a kapcsolatot. Ha neked csak ő számít, akkor minket törölj ki az életedből! Neked úgysem lesz lelkiismeret-furdalásod, hogy te okoztad a szüleid halálát. De előtte még elvesszük tőled a gyerekedet, mert bebizonyítjuk, hogy alkalmatlan vagy a nevelésére.”

Ezek után már csak annyi dolgom maradt, hogy kitaláljam, most milyen ürüggyel vetek véget az éppen soros románcnak.

Nagyon szépen tudok szakítani... és letörölni a férfikönnyeket. Sok év gyakorlat áll mögöttem. Csak az én könnyeimet nem törli le senki.

Mert elhitték, hogy ők valóban kevesek voltak nekem, nem voltak jók, nem kerestek, vagy nem mertek keresni semmit a háttérben. Valamennyien rendes, jóravaló fiúk, férfiak voltak. Akik mindannyian normális nők mellett normális és boldog családi életet éltek-élnek. Ahogyan velem is élhettek volna, ha nem engedek a kényszernek.

Most jó. Most nyugi van. Egy nap, talán kettő. Aztán újra jön a gyötrelem.

„Mert te sohasem hallgatsz ránk! Mert azt hiszed, hogy rosszat akarunk neked. Pedig dehogy, mi vagyunk azok, akikre mindig számíthatsz. Mindig, bármit is csinálsz. Mert mi ott vagyunk.  Mindig kimosdatunk a szarból, amibe azért kerültél, mert nem hallgattál ránk.”

Miért? Miért teszem meg mindig, mindenkor, ugyanúgy a szüleim kérésének, fenyegetésének, zsarolásának engedve? Miért teszi ezt egy negyvenes, többdiplomás, felelősségteljes munkát végző, sokak által kedvelt, köztiszteletben álló nő és anya? Miért nem tud felnőttként élni és dönteni ? Ennek is jó oka van, de ez már egy másik történet. Hogy aki felnőtt, miért marad gyerek.

Addig is: volt kedveseim, bocsássatok meg nekem, amiért játszottam az érzéseitekkel.