–

Kiléptek az életemből.
Úgy léptek ki belőle, ahogyan egy ajtón szoktak. Fütyörészve kisétáltak... és becsukták. Én meg ott maradtam az ajtó másik oldalán.
Én és a lányom.
Kisétált a családfő, a családfenntartó, a vőlegény, az apa, a társ, az ember, aki ígért egy életet.

Nem így képzeltem, és nem is így szólt az ígéret. Egyszer csak ott álltam az ajtó másik oldalán, amit az az ember csapott ránk, akit szerettünk, akiben bíztunk, akit hazavártunk, és akit a szívünkbe engedtük. De megtörtént.
Nehéz eset vagyok, határozott, nagyszájú, türelmetlen és akaratos.
De nem ezért történt. Hanem egy nő miatt.
Persze hogy egy nő miatt.

Hétvégente jön a gyerekért, viszi a nagyszülőkhöz, mert a nőt, – a kilincset a kezébe adó nőt – nem érdekli a gyerek.
Miért is érdekelné? Nem az övé. Ő csak egy gyerek, akinek az apjára szemet vetett. Kit érdekel ő? (Rajtam kívül senkit.) Szóval minden második hétvégén jön a gyerekért.

Bejön az ajtón, és lenéz a lábamra.

– Ez az én zoknim – mondja.
– Igen? Ja, igen – válaszolom szememet lesütve, a zoknit nézve.
– Ráadásul felemás.
– Az – mondom, és kezébe adom a gyereket.

Ennyi maradt belőle.
Egy pár felemás zokni.
Felemás érzelmek, felemás gondolatok, felemás éjjelek, felemás nappalok.
Lehúzom a lábamról a zoknit, a földre teszem és nézem.
Kidobjam?
Rituálisan elégessem?
Szétvágjam ollóval?
Nem.
Hordani fogom. 

Amikor felhúzom a lábamra, mindig arra gondolok, hogy ez a zokni az ő szíve, és én is úgy taposok bele, ahogyan ő taposott az enyémbe.

Hordani fogom. Mindent el fogok érni ebben a zokniban. Ebben a zokniban fogom taposni az utat, hogy előrejussak, hogy jobb és könnyebb legyen nekünk a lányommal.
Ebben a zokniban fogok elérni a boldogsághoz, és ebben a zokniban fogok belépni egy ajtón, egy másikon, nem azon, amin ő kiment. 
Mert semmi sem lehetetlen.

Amikor ott álltam másfél éve, július 3-án, karomon az egyéves gyerekemmel, azt hittem, lehetetlenné vált az életem. Élhetetlenné, szomorúvá, kilátástalanná.
Aztán megoldottam mindent, a lakást, a költözést, a munkát, a gyereket, a bölcsődét, a szeretetet, a vidámságot, a karácsonyokat, a fenyőfát, az ebédet, a számlákat, az ajándékokat, az eladást, az albérletet. Mindent.
Eltelt egy nyár, egy ősz, egy tél, egy tavasz, megint egy nyár, megint egy ősz és megint egy tél, és én rendet raktam. Rendet raktam az életünkben, otthont romboltam és teremtettem, rendet raktam a szekrényekben, az edények között, a fürdőben, mindenhol.

De a zoknik között még nem.

Abban a szekrényben még felemás zoknik vannak, dühvel, haraggal felhúzott zoknik.
A lelkem van abban a rohadt szekrényben, ott hánykolódik a felemás zoknik között. 
De senki sem látja, mi van a lábamra húzva a cipőben. 
Csak én tudom, hogy a múlt felemás zoknijaival töröm a reményteli gyönyörű utat a jövő felé.

Sápszky Dóri

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bajneva