–

A Láthatás című francia film pontosan arról szól, amit a cím ígér: egy férfi és egy nő, Miriam és Antoine csatáját a gyerekért. Kettő van nekik, de a nagyobb, a lány már felnőtt, maga dönti el, kivel találkozik és kivel nem, így csak a tizenegy éves Julian kapcsán megy a huzavona a szülők között, hogy mennyi időt töltsön a kisfiú az apjával.

A film rögtön egy tárgyalással nyit: a bírónő próbálja kideríteni, ki hazudik, az apa vagy az anya. Utóbbi feladta az állását, és messzire költözött a gyerekekkel, mert elmondása szerint retteg az erőszakos férjétől, aki korábban bántalmazta a lányukat is, nemcsak őt. A fizikai atrocitásokról egyértelmű bizonyítéka nincs, viszont a tizenegy éves kisfiú a szakértői vizsgálata során úgy nyilatkozott, nem akarja látni többet az apját.

A megtört apa azt állítja, sosem bántotta a családját, és a volt felesége neveli ellene a gyerekeket, akiket egy éve nem is láthatott, mert nem tudja, hol laknak, és a telefont sem veszik fel, ha hívja őket. Kéri a bírónőt, tegye lehetővé, hogy találkozhasson a fiával. Tanúvallomások sorával igazolja, hogy sosem bántott senkit, és rendes ember. 

Vajon az apa valóban erőszakos odahaza, és a volt felesége okkal fél tőle, vagy a nő így, a gyerek révén akar bosszút állni valamilyen sérelemért?

A bírónővel szemben ül két – látszatra nagyon normális –, gyerekét féltő, jó arcú ember, és neki el kell döntenie, kinek hisz.

Ha az anyának hisz, és téved, akkor megfosztja a gyereket az apjától, és az apát a gyerekétől.

Ha az apának hisz, és téved, akkor veszélybe sodorja a gyereket – meg a másikat, és nőt is, hisz ezentúl találkozniuk kell.

A néző ugyanúgy nem tudja, ki mond igazat, akárcsak a bírónő. De mi megkapjuk a lehetőséget a rendezőtől, hogy bepillantsunk ezeknek az embereknek a mindennapjaiba, a titkaiba, azokba a beszélgetésekbe, amelyek leleplezik valódi énjüket. Eleinte csak még jobban összezavarodunk, mert rájövünk, hogy – mint a való élet hasonló helyzeteiben – mindenki, még a gyerekek is összevissza hazudoznak: hiszen kénytelenek hazudni, ráadásul mind a két szülőnek. Hogy miért, az a filmből kiderül, és természetesen nem árulom el a befejezést, már csak azért sem, mert szeretném, ha ti is megnéznétek.    

Van ugyanis egy nagyon fontos üzenete: nem lehet kimaradni, nem lehet egy család belügyének tekinteni egy ilyen konfliktust, mert szó szerint – vagy képletesen – életek múlhatnak azon, hogy egy adott pillanatban beavatkozik-e valaki vagy sem. Hiába álltatja magát bárki azzal, hogy „nem az ő dolga”, félrenézni igenis vétek. Akkor is, ha egy nőt vagy egy gyerekeket kell megvédeni az erőszaktól, de akkor is, ha egy férfi szorul védelemre-támogatásra a valamilyen okból ellene forduló, őt a gyerekeivel sakkban tartó, zsaroló nővel szemben.

Egy szülőnek nemcsak joga, de kötelessége is kapcsolatot tartani a gyerekeivel. És aki ebben akadályozza, az bűnt követ el.

A jog azt mondja, válás esetén a különélő szülő meghatározott időnként és meghatározott ideig együtt lehet a gyermekével, elviheti, és az iskolai szünetek egy része is az övé. Sőt, a „láthatás” nemcsak neki jár, hanem a nagyszülőknek és a felnőtt testvéreknek is!

Ha a szétváló szülők közt normális a viszony, ők maguk közös megegyezéssel szabályozhatják a felügyeleti jog kérdését, a jövőbeli családi „logisztikát”. Ha vita van köztük a felügyelettel kapcsolatban, akkor (válóperben) a bíróság vagy (válóper híján) a gyámhivatal kezében van a döntés. A bíróságnak gondosan meg kell vizsgálni a körülményeket, például azt, hogy a szülők alkalmasak-e a gyereknevelésre, a gyerekhez való ragaszkodásuk őszinte-e, a gyerek milyen érzéseket táplál irántuk. A döntés után a gyámhatóság dolga felügyelni, hogy a kijelölt kereteket tiszteletben tartják-e felek. Ez a menete – ugyebár elméletben – a dolognak.

Nem tudtam a film nézése közben-után nem gondolni azokra a családokra, akiket újságíróként az elmúlt két évtizedben megismertem, hiszen ezen családok valamelyik tagja épp azért fordult a sajtóhoz, mert egyéb reménye már nem nagyon maradt, mint a nyilvánosság. Történeteket hallgattam meg apáktól, anyákról, akiknek kötelessége lett volna „átadni” időnként a közös gyereke(ke)t az apának, de valamilyen indokkal mégsem tették meg, például, mert – állításuk szerint féltek tőle – a mesélő szerint viszont teljességgel indokolatlanul.

És történeteket hallgattam meg anyáktól olyan apákról, akik sakkban, rettegésben tartják a családot évek óta, akik elől menekülni kellett, akik miatt űzött vadként élik az életüket, és ami talán a legfájdalmasabb: sokan nem hisznek nekik, sőt vannak, akik őket hibáztatják, például azon a címen, hogy „minek kezdtek egy erőszakos fráterrel, már, ha tényleg az”…

A való életben a történetek ráadásul általában bonyolultabbak, mint a filmbéli, nem mondható ki, hogy az egyik fél a hunyó, és kész. Az a hatóság sincs könnyű helyzetben, amelynek igazságot kell(ene) tenni.

Egy történet, mondhatni a szemem előtt zajlott, egy ismerősöm került abba a helyzetbe, hogy megfosztották a gyerekétől, nem láthatta az óvodás kislányát, mert a volt felesége gyűlölte őt. A nagyszülők is a nő mellett álltak, sőt fűtötték, elmebetegnek, idiótának titulálták minden létező fórumon az ismerősömet. Sosem bántott fizikailag senkit, legalábbis nekem ezt mondta, de egy napon elszakadt benne a cérna, és miután sokadszorra hiába ment a gyerekért, összeverekedett a kapuban strázsáló apósával. (Nem lett komolyabb baja egyiknek sem, de az após látleletet vetetett fel a zúzódásairól.)

Ezek után csak (sokára) gyámhatósági felügyelet mellett láthatta az ismerősöm az akkor már iskolás gyereket, hiszen immár volt róla bizonyíték, hogy „veszélyes”. Leginkább az viselte meg, hogy a gyereke rettegett tőle, hiszen annyit hallgatta otthon, hogy „vigyázni kell az apjával, ne bosszantsa”…

Iszonyú belegondolni abba, hogy mit érezhetett az a kislány. Aki nem tudta, ki mond igazat, és félni kell-e az apjától, vagy őt sosem bántaná. És akivel kötelező volt találkoznia hétévesen, pedig az anyja szerint ő egy „gyilkos”.

De iszonyú lehet az is, hogy át kell adnod a gyerekedet valakinek, akitől te magad is félsz, mert erre kötelez az a hatóság, amelynek elvileg meg kellene védenie titeket egy erőszakos embertől, akkor is, ha korábban hozzámentél.

És iszonyú elképzelni az ellenkezőjét is: hogy agresszivitással (vagy valami mással) vádolnak alaptalanul, és ellened nevelik a saját gyerekedet, akit talán örökre elveszítesz. Mert hiába mész el érte, hiába telefonálsz, hiába küldesz levelet: minden csatorna bedugul, a gyerek pont mindig „akkor lesz rosszul”, amikor a te hétvégéd következik, az ajándékod és az üzeneteid pedig nem érnek célba, és egy idegen férfiban kellene megbíznod, aki elfoglalta a helyedet a családban, miközben téged meghurcolnak ilyen-olyan vádakkal.

A „sztori” általában a valóságban úgy néz ki, hogy miközben a szülők egymással és a hatósággal csatáznak az igazságukért, telik az idő, és a gyerekek, akiknek elvileg törvény adta joguk volna mindkét szülőjükkel – és biztonságban – lenni, felnőnek. És nem kell pszichológusnak lenni hozzá, hogy tudjuk, mennyire mélyen sérülnek.

Értük megy a harc, de ellenük is, méghozzá éveken át.

Minden gyerek tússzá válik egy efféle háborús övezetben, kár áltatni magunkat. A Láthatás című film már-már könyörtelen őszinteséggel mutatja meg a fikción keresztül valóságot. Azt, hogy a háborúk (és a háborúk szülte téboly) hova vezethet. Miközben a hadban állók voltaképpen maguk sem értik, hogyan juthattak el idáig. Rég elvesztették a fonalat. Többek közt.    

Kurucz Adrienn

Képek: Mozinet