–

Ebben a sorozatban próbálok távolságtartóan elemezni, és bemutatni a gyerekek történetein keresztül a gyerekvédelmi és igazságszolgáltatási rendszer problémáit. Levente ügyében azonban nem tudok higgadt maradni.

A kezdetektől figyelemmel kísértem a történetét, és amikor pár hete megtudtam, mi lett a büntetőeljárás vége, olyan düh és harag öntött el, mint korábban soha. Az öt évvel ezelőtt átélt borzalmak ellenére Levente egy édes, helyes gyerek volt, aki a szőnyegen játszott a kisvasúttal az egyik szobában, míg mi, felnőttek átbeszéltük az ügyével kapcsolatos tennivalókat a másikban. Az anyja szép, okos, fiatal nő volt, aki ugyan megroppant attól, ami történt, de mindent megtett azért, hogy a gyerekét megvédje, és bízott benne, hogy a végén jóra fordul a sorsuk. Bízott abban, hogy mindenki teszi a dolgát: az igazságszolgáltatási rendszer igazságot szolgáltat, a gyerekvédelmi meg védi a gyerekét.

Nem ez történt.

Levente ma egy dühös és problémás gyerek, az anyja életét pedig totálisan felemésztette a különböző hatóságokkal vívott szélmalomharc. Csontsoványan és egyre keserűbben járja a köröket a különböző hivatali épületekben, keresi a lehetséges támogatókat, és a lelke mélyén nem akarja elhinni, hogy mindez megtörténhet.

Mindketten tönkrementek. Sokat gondolkodom azon, hogy mit tehettünk volna másképpen; mikor hoztunk rossz döntéseket, mikor hibáztunk, hol siklott ki a történet.

És igen nagy fájdalmam, hogy csak ilyeneket találok: az a szakértői vizsgálat felületes és szakmaiatlan volt, ezt a szakértőt feltehetően befolyásolták, rosszul jártunk azzal, hogy azt az ügyészt levették az ügyről, az a bíró nem akart felelősséget vállalni... sokféle rajtunk kívül álló ok, de a végén mindennek mégis ki fizeti meg az árát? Egy most kilencéves gyerek.

Úgyhogy innen üzenem mindazoknak, akik mulasztásukkal, felkészületlenségükkel, gyávaságukkal, tudatlanságukkal vagy korruptságukkal hozzájárultak ehhez a szégyenletes helyzethez: mindannyian felelősök vagytok!

Sajnálod Keshát, hogy együtt kell dolgoznia egy olyan producerrel, aki szexuálisan zaklatta?Akkor mit szólsz ehhez történethez? Íme.

-

„Levente történetét én mesélem el, az anyja, mert ő még csak kilencéves. A fiam négyéves volt, amikor munkaügyben elutaztam külföldre, és őt az apjára bíztam. Amikor három nap múlva hazajöttem. Levente, aki addigra már szobatiszta volt, újra elkezdett bepisilni, rémálmai voltak, árnyékként követett mindenhova, és nem volt hajlandó kakilni. Ez végül odáig fajult, hogy orvoshoz kellett vinni, beöntést kapott, és ennek során kérdezett rá az orvos, miért van a gyerek bőre kidörzsölődve a fenekénél. Akkor nem is értettem, mire gondol.

Néhány héttel később azonban a fiam rám bízott egy nagy titkot: elmondta, hogy amíg nem voltam itthon, az apja és az apjának az egyik gyerekkori barátja meztelenre vetkőztették őt, és mindenféléket műveltek vele.

Elmondta, hogyan néz ki egy felnőtt férfi nemi szerve, és hogy az „mit csinál, amikor örül”. Akkor és ott... megfordult velem a világ.

Fogalmam sincs, mennyi idő múlva tudtam megszólalni újra. Kérdezgettem még egy kicsit Leventét, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az igazat mondja. Összepakoltunk, átmentünk anyámékhoz, majd miután Levente elaludt, elmentem a rendőrségre, és feljelentettem a férjemet. Egy héttel később beadtam a válópert is.

A férjem természetesen mindent tagadott. Megfenyegetett telefonon, e-mailben, személyesen is, hogy ha nem vonjuk vissza a vádakat, akkor kinyír minket. A gyereket megvárta az óvodánál, átkiabált hozzá az óvoda kerítésén keresztül, hogy ő tudja: csak kitalálta az egészet, és nem haragszik rá, de ne csináljon butaságot, mert baj lesz.

Minden nap remegő gyomorral léptünk ki az utcára, hogy vajon mi fog történni aznap, de az azért tartotta bennünk a lelket, hogy elindult a büntetőeljárás, és bíztunk benne, előbb-utóbb börtönbe kerülnek életünk megkeserítői.

Én természetesen kértem a párhuzamosan folyó válóperben, hogy a gyerek nálam legyen elhelyezve, és ne kelljen látnia az apját. A bíróság engem tett meg a gyerek gondviselőjének, azonban a felügyelt kapcsolattartás mellett döntött, és Leventét minden második héten be kellett vinnem a gyerekjóléti szolgálathoz, ahol másfél óráig próbálták őt egy légtérben tartani az apjával.

Néha csak végigsírta, néha úgy tett, mintha az apja nem is lenne jelen. Máskor meg a földhöz verte magát.

A szívem szakadt meg minden egyes alkalommal, de muszáj volt elvinnem őt, különben minket büntettek volna meg.

Levente sokszor volt beteg, és persze mindent megtettünk hogy „ellógjuk” az alkalmakat, de így is rendszeresen találkozott a fiam az erőszaktevőjével a büntetőeljárás teljes ideje alatt. Mondjuk, legalább a másik zaklatóját nem kellett látnia többé, mert amint elindult az eljárás, ő külföldre költözött.

A büntetőeljárásban az elején minden „jól ment”. Leventét szavahihetőnek értékelték a szakértők, hittek neki a rendőrök, az ügyész is támogató volt. Aztán teltek az évek, kaptunk egy fiatal bírót, aki sosem ítélkezett még ilyen ügyben, és nekem úgy tűnt, mintha félt volna döntést hozni. Újabb és újabb szakértőket rendelt ki, Levente pedig egyre nehezebben vette rá magát, hogy az újabb és újabb vadidegen bácsiknak és néniknek elmondja, mi történt vele. Időközben három ügyészt is elhasználtunk, majd öt és fél évnyi vizsgálódás, nyomozás és bírósági tárgyalás után, idén januárban úgy döntött a bíró, hogy nincs elég bizonyíték, és felmenti az apát.

Az ügyész (aki két hónappal korábban vette át az ügyet) ezzel egyetértett, és nem fellebbezett. Az ítélet jogerős lett. Ezek után az apa azonnal rohant a gyámhivatalba, hogy kéri a rendes kapcsolattartás helyreállítását, hiszen „bebizonyosodott, hogy ő nem tett semmi rosszat”. Itt tartunk most. Azt mondja az ügyvéd, hogy készüljünk fel, Leventének maximum fél év múlva már rendszeresen ott kell aludnia az apjánál.

Én már nem hiszek se az igazságban, se a bíróságokban. A gyerekemnek ellopták a gyerekkorát, tönkretették az életét. Anyámékkal élünk, nincs magánéletem, minden erőmet felemésztette a hadakozás. Ráadásul értelmetlen volt az egész.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Ezek után kiben bízhatnék? Ki fogja megvédeni a gyerekemet? Vagy reménykedjek abban, hogy kilencévesen már túl nagy az apja ízléséhez?”

-

Mindennél jobban szeretnénk valami megnyugtatóbbat írni befejezésül. De ez – itt és most – nem lehetséges. A jogi lehetőségeknek a végére értünk, ezért már csak egyetlen megoldásunk maradt Levente védelmére. Egy szexuális erőszak áldozataival és traumafeldolgozással foglalkozó pszichológus vállalta, hogy megpróbálja felkészíteni a gyereket arra, hogyan tudja megvédeni magát, és hogyan kérhet segítséget...

Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Emin Ozkan