–

Arra ébredt, hogy félig lelóg az ágyról. Először Julcsi lopózott mellé – éjjelente felriadt, és csak hozzábújva tudott visszaaludni –, aztán a cicák telepedtek a párnájára. A hely legnagyobb részét pedig a félig hosszában, félig keresztben fekvő Borisz, a kölcsönkutya foglalta el. Így ment ez minden második hétvégén.

Hogy Borisz miféle keverék lehetett, senki sem tudta megmondani, bár egyesek szerint a felmenői között pitbull is akadt. Mindenesetre nem túl előnyös megjelenésére rácáfolt végtelenül kedves természete.

Egy-egy szeretetrohamában még mosdatta is a cicákat, azok meg, bár estek-keltek, élvezték a törődést. Julcsiért pedig – mint általában a gyerekekért – egyenesen odavolt. Csak a részegeket utálta – épp ezért vendégeskedett náluk minden második hétvégén, amikor Julcsi apjának láthatása volt.

Első látásra szerelem volt az övék. Alig merte elhinni, hogy ennek a minden tekintetben tökéletes férfinak éppen ő kell, olyannyira, hogy az alig néhány hónap után még a kezét is megkérte. Gondolkodás nélkül igent mondott.

Már a hasában volt Julcsi, amikor egyszer a férje, aki amióta csak ismerte, egy kortyot sem ivott, spiccesen jött haza. Később félrészegen, aztán már – szinte minden este – vállalhatatlan állapotban.

Elcsattant az első pofon, amit egyre nagyobbak és nagyobbak követtek.

Apropó mindig volt: egy elhúzódó beszélgetés valamelyik szomszéddal, egy nem túl jól sikerült vacsora, egy elöl hagyott könyv. Mert milyen feleség az, aki így várja a férjét, és főleg milyen anya lesz belőle?

Kiderült, hogy a férfi egykori absztinenciája csupán a beültetett kapszulának volt köszönhető. Ahogy lejárt a hatása, ott folytatta, ahol – még a megismerkedésük előtt – abbahagyta. Józan pillanataiban fogadkozott, hogy mindent rendbe hoz, de a lelkesedése pár napnál sosem tartott tovább – menetrend szerint érkezett az újabb berúgás és az újabb verés. Második beültetésre nem vállalkozott, de az úgyis csak ideig-óráig tarthatta volna vissza azt a torz lelket, amely valójában lakott benne.

Az ötnapos Julcsival már egy bérelt lakásba ment a kórházból, ám az újdonsült apának nem sokáig tartott kinyomoznia a címet, rendszeresen meg is jelent náluk.

Persze nem engedte be, de rettegett, hogy egyszer rájuk töri az ajtót. Beadta a válókeresetet, és nem tartott igényt semmire, még gyerektartásra se – úgy képzelte, ezzel megválthatja a kicsi és a saját biztonságát. A férj a békéltető tárgyaláson nem jelent meg, a másodikra azonban – kicsit megkésve, és láthatóan nem szomjasan – mégiscsak beesett, hogy apai jogainak érvényt szerezzen. Közölte, hogy neki „Julcsi az élete” – azt, hogy miért veszélyeztette már a világrajövetele előtt ezt az életet, nem tudta megmondani –, természetesen gondoskodni kíván róla, így a tartásdíj megállapítása ellen sincs kifogása. Van ennyire úriember, bár, ahogy ezt a nőt elnézi, nincs meggyőződve arról, hogy a gyereknek tényleg ő az apja. A bíró kérdésére, hogy mennyit tudna-akarna fizetni, azt válaszolta, hogy régen aktívan sportolt. Időnként – teljesen feleslegesen – angol szavakat kevert a mondataiba, ami szintén az ittasság egyik jele volt nála.

És hiába a tanúk, hiába a látlelet, hiába a napnál is világosabb helyzet: megszületett a határozat, miszerint kéthetente jogában áll látni, sőt elvinni Julcsit.

„A szülői felügyeleti jogot nem lehet csak úgy megszüntetni – indokolta döntését a bíró. – Tulajdonképpen belekezdeni is felesleges a procedúrába: a maga tanúi őt szidnák, az ő tanúi magát, és a végén nagy valószínűséggel úgysem lenne az egészből semmi.”

Afelől nem volt kétsége, hogy ahogyan őt, előbb-utóbb Julcsit is bántaná az immár exférj. De hogyan akadályozhatná meg, szembe menve a joggal? Barátnője, nem mellesleg Borisz kutya gazdája, aki szerint nem létezik olyan probléma, amit ne lehetne két perc alatt megoldani, most is rögtön tudta, mi a teendő.

„Vidd el Boriszt hozzátok annak a tetűnek a hétvégéin – mondta. – Egy életre elmegy majd a kedve a láthatástól.”

Hónapokig nem történt semmi, olyannyira, hogy már-már feleslegesnek kezdte érezni a nagy elővigyázatosságot. Aztán egy szombat este csöngettek. Csak résnyire nyitotta ki az ajtót, a biztonsági lánc beakasztva maradt. A férfi állt ott, ezúttal nem különösebben részegen, de azért éreződött rajta piaszag.

„Készítsd össze Julcsit– utasította a nőt. – Holnapig nálam lesz. Itt a papír, jogom van hozzá. Ne próbáld megakadályozni, mert hívom a rendőrséget.”

Ekkor jelent az ajtórésben a morgó-vicsorgó Borisz feje.

„Rád uszítom – mondta a nő, a tőle telhető leghatározottabban, bár persze ezt nyilván nem tehette volna meg. – Ha nem takarodsz el most azonnal, esküszöm, hogy rád uszítom.”

„Rohadj meg, te szemét kurva – kiabált a férfi, ahogy lefelé rohant a lépcsőházban. – Rohadjatok meg mind a ketten!”

Soha többé nem jött. Az utcán néha látta, ilyenkor igyekezett elkerülni, főleg, ha Julcsi is vele volt. Már nem is annyira félelemből tett így, inkább csak nem akarta, hogy a kislánynak szembesülnie kelljen vele, ki is az apja. Az úgy tett, mintha nem ismerné meg őket, egy idő után talán már valóban így is volt. Borisz kutyának valóban sikerült megoldania azt, amire a jogrendszer képtelen volt. És tényleg nem tartott tovább két percnél.

Római Orsi

 Vendégszerzőnk korábbi két írását ITT olvashatod el.