–

Gyerekkoromban a tiszalöki szomszédságunkban élt egy család két gyerekkel. A testvérpár lány tagja fél évvel volt idősebb nálam, a fiú pedig néhánnyal. Anno anyám ment hozzájuk babalátogatóba, már néhány hónapos terhes volt velem, és amikor meglátta a szép, barna szemű kislányt, eldöntötte, hogy engem is Évának fog elnevezni. Mert akkor biztosan én is annyira cuki leszek, mint ő. Ugyanolyan cuki persze nem lettem, viszont picike korunkban szövődött barátságunk azóta is tart. Éva – vagy ahogyan mi hívjuk a tesómmal: Éci az egyik legfontosabb kapcsolat az életemben, több is mint barátnői szövetség, inkább amolyan testvéri. De most nem róla fogok mesélni.

A bátyjának, Zsoltinak, aki hozzánk képest nagyon sokáig jóval nagyobb fiúnak számított (mára persze összenőttünk értelmileg és érzelmileg is, sőt, egy baráti társaság lettünk), volt egy garázszenekara, ahol a nagyfiú barátaival együtt muzsikált. Mi meg, a kis taknyosok, folyton be akartunk lopózni a próbáikra, de soha nem engedték, hogy bemenjünk a garázsba, és hozzányúlkáljunk a nagy becsben tartott hangszereikhez. És nem csak a garázsba nem engedtek be minket. Zsolti szobája ugyanilyen tabunak számított előttünk, ahol az erősítőjét, az elektromos gitárját meg a rengeteg zenei hangfelvételét tartotta. Nem tudtunk tehát mást csinálni, olyankor lopóztunk be a garázsba meg a nagyfiú szobájába, amikor Zsolti nem volt otthon. Persze rohadtul izgultunk, nehogy meglássanak minket, bár azt hiszem, az anyukájuk pontosan tudta, mit csinálunk, mert néha hallottunk, ahogyan neszel az ajtó mögül, és mintha kuncogott is volna rajtunk.

Kábé nyolcévesek lehettünk, Zsolti pedig megszerezte videókazin a The Doors című filmet, amiben Val Kilmer játszotta a legendás, tragikus sorsú zenészt, mi pedig suttyomban megnéztük együtt. Fogalmunk se volt arról, hogy mi az a Doors, valamiféle furcsa szónak gondoltuk, nem hallottunk sohasem azelőtt Jim Morrisonról, mondjuk, nyolcévesen nem is foglalkoztunk ilyen dolgokkal.

Apámnak rengeteg bakelitje volt otthon, de ő nem bírta az ilyen (szerinte pszicho) zenét, inkább Zoránt hallgatott meg Szécsi Pált vagy Eszményi Viktóriát. (Egyébként az, hogy a régi, érzelmes, szép szövegű zenékhez vonzódom, az apámnak köszönhető.)

Szóval ott ültünk kis pisisként, néztük a filmet, és olyan szomorú, olyan szerelmes, meghatódott, letaglózott lettem a történettől meg a zenétől, hogy azt hittem, menten meghalok.

Természetesen egyből szerettem volna én is rockzenész lenni. Vagy legalább csak egy rockzenésznek a szerelme (inkább az utóbbi), akiről lehet szép dalokat énekelni. De akkor kitaláltuk, hogy ha Zsolti nem enged be bennünket a garázsba a hangszereikhez, akkor majd csinálunk mi is magunknak zenekart, kell egy fenét nekünk az ő hülye gitárjuk meg dobszerkójuk.

Fogtuk a színes xilofonunkat (emlékeztek a színes xilofonra? borzalmas hangja volt, anyámék szerintem végül aztán eldugták, hogy ne kapjanak fiatalon agyvérzést), egy sárga vödröt, amit az udvaron találtunk (ez lett a dob), egy kiszanált fakanalat (ez lett a dobverő), Éci meg hozta a mini gitárját, amit az anyjáék vettek neki az egyik karácsonyra, mert annyit silbakolt Zsolti gitárja után, hogy már nem bírták hallgatni.

Én lettem az énekes és a dalszövegíró. Jim Morrison hatására az első és egyetlen, nagy sikerű zeneszámunk a „Sós könny” címet viselte büszkén.

A szövegére a mai napig meglepő tisztasággal emlékszem: Mikor még nem találkoztunk, szebbek voltak éjeim, de most a nappalom is tiszta gyötrelem. Sós könny, sós könny folyik a párnámon egész éjjel, sós könny, sós könny eszi szemem. Na, most így újból elénekelve, szerintem Kasza Tibi tőlem nyúlhatott ihletet.

Amikor megvolt a szöveg, beálltunk a garázs elé, behangoltuk a dobot (vödör), a gitárt, beállítottuk a mikrofont (seprű), és nyomattuk a nagyfiúk zenekarát túlharsogva. Vagyis hát, mi azt hittük arra az éktelen „zsinatolásra”, hogy nagyon fasza rockzenészek lettünk, jobbak, mint Zsoltiék, sőt, már-már morrisoni magasságokban hasítottunk. 

Aztán kijött apám a műhelyéből olajos kézzel, valamit éppen bütykölt. Éciék garázsa meg apám műhelye egy vonalban feküdt a két telken. És nagyon kacagott, majd hangosan átkiabált a kerítésen, hogy „mi ez a kalamolás, gyerekek”?

„Apa, apa nézd, nézzél meg minket, léciiii, ez a mi zenekarunk!”

Azt hiszem, nevet sosem adtunk magunknak. Addig nem jutottunk el. De a Sós könny című nagy sikerű számról iszonyú sokáig azt hittük, hogy világszínvonalú. Jim Morrison és a The Doors az volt.

A mi csodánk hamar véget ért, ahogy Morrison élete is. De a zenéje sosem fog.

Szentesi Éva

Kiemelt kép:  Getty Images/Tom Copi/Michael Ochs Archives