–

Nemrég belefutottam egy cikkbe, ami nagyjából arról szólt, hogy az éppen aktuális szépségkirálynőnk angol kiejtésén mennyire hallható a magyar akcentus, és akkor tessék, lehet rajta együtt nevetni. Ez időről időre visszatérő humorforrás, amikor valaki a világbékéről beszél, és akkor is, ha, mondjuk, egy nemzetközi sportcsatornának ad egy rövid interjút egy versenyszám után. Érthető, hisz mi vagyunk a tízmillió – idegen nyelvet kiválóan, szinte anyanyelvi szinten – beszélő ember országa. Ahol mindenkinek joga van kinevetni valakit, aki nem tökéletesen beszél egy nyelvet, mert ő bármikor, bármilyen helyzetben elő tudja húzni a tökéletes nyelvtudását, és választékosan, hibátlan kiejtéssel, kifogástalan nyelvtannal ki tudja fejezni magát.

Na, én ettől a mélyen gyökerező frusztrációtól szenvedtem évekig, amikor angolul vagy németül kellett megszólalnom, még akkor is, ha maximálisan támogató és elfogadó környezetben kellett volna kinyitni a számat, és kifejezni a gondolataimat.

Az egész persze az iskolában kezdődött, ahol először egy német ajkú faluban próbáltam felvenni a lépést az alapvetően kétnyelvű osztálytársaimmal. Nem éppen a fényes sikerek és az önbizalmat erősítő visszajelzések maradtak meg ebből az időszakból. Utána a hatosztályos gimnázium teljes kudarca következett, ami a nyelvtanulást illeti. Az úszás mellett a hátam közepére sem kívántam a bemagolásra váró több száz szót, ráadásul a kamasz agyam számára teljesen kusza nyelvtani szabályrendszert képtelen volt átadni a tanár úgy, hogy abból használható tudás is legyen. Sokkal többet foglalkozott az osztály megregulázásával, mint a nyelvoktatással, ami a jól ismert módon történt: táblára mintamondat felír, onnan a füzetbe bemásol, majd valahogy megjegyez. Na, én ez utóbbinál buktam el mindig.

A nemzetközi versenyek alatt persze ragadt rám valami, és a versenytársakkal kötött barátságok jó motivációt jelentettek arra, hogy fejlesszem ezt a hiányosságot. Később beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, nyelvvizsgáztam (jó párszor), de valahogy a lényeg elveszett a sok erőlködésben: az önbizalom. Ahogy az iskolában megkaptam a bélyeget, hogy „hát, a nyelvek nekem nem az erősségeim”, úgy én ezt jó erősen rá is tapasztottam a tudatomra. „Én ebben nem vagyok jó”.

Hiába nőtt a szókincsem, hiába tisztultak a nyelvtani szabályok, nem volt bátorságom használni őket.

Az sem segített, hogy az Eurosport kommentátoraként nagyjából minden adás után kaptunk levelet, ha egy kirgiz vagy finn versenyző nevét pont úgy mondtuk, ahogy kellett volna: „hogy képzeljük, miért nem nézünk utána, hogyan kell kiejteni mind a 4-500 versenyző nevét helyesen”. Erre van igény, van, amiben nagyon magasra teszik a lécet a kedves médiafogyasztó honfitársak. Kár, hogy ők nem hallották a brit kommentátorokat, ahogy Katinka Hossu és Déniel Dzsurtá nevével küszködtek, de még akkor sem mutattak túl nagy érdeklődést a helyes kiejtés iránt, amikor egy-egy budapesti versenyen egymás mellett ültünk, és lehetőségük lett volna tisztázni ezeket a hiányosságokat. Ezek után gondolhatjátok, hogy az öröm mellett azonnal görcsbe rándult a gyomrom, amikor a férjem bejelentette: Londonból kapott egy remek ajánlatot, és beszéljünk arról, hogy ideköltözünk-e.

Támogató voltam mindenben, de azért az első alkalommal leszögeztem: én soha, de soha nem fogok megszólalni angolul a jelenlétében. Bíztam abban, hogy a kényszer lesz akkora úr, hogy ha nincs ott, akkor elkezdem használni a nyelvet, de azt tényleg kizártnak tartottam, hogy a már-már anyanyelvi szinten beszélő férjem mellett én esélyt adjak a totál beégésnek. Ezt csak úgy tudtam elképzelni, hogy ő szégyenkezik miattam, kinevet, és inkább eldug egy sarokba, hogy senki ne vegye észre az ő buta feleségét.

Mondanom sem kell, hogy ez a kép csak az én önbizalom-hiányos, frusztrációval és rossz élményekkel teletűzdelt agyamban létezett. Ennek ellenére elég sokáig tartottam magam ehhez az elvemhez, az egész akkor változott meg, amikor kiderült, hogy mennyire jó fejek a (szintén nem angol anyanyelvű) kollégái, és a kisebbségi komplexusom miatt nem foszthatom meg magam attól az élménytől, hogy megismerjem őket.

A fejlődésem a már sokat emlegetett közösségi házzal kezdődött, ahova heti rendszerességgel kezdtem el járni, hogy beszélgessek a hozzám hasonló anyukákkal, akik nincsenek nap mint nap rákényszerítve, hogy használják a nyelvet, így hiába élnek már itt évek óta, nem úgy fejlődik a nyelvtudásuk, mint azoknak, akiknek, mondjuk, a munka miatt elengedhetetlen az angol használata. Itt hétről hétre kaptam a megerősítést: lehet érteni, amit mondok, hogy egyáltalán nem olyan rossz a nyelvtudásom, mint gondolom, és szó sincs arról, hogy semmi érzékem ne lenne a nyelvhez.

Három év telt el a kiköltözésünk óta, és most jutottam el arra a szintre, hogy gyomorgörcs nélkül megszólalok bármilyen társaságban.

Még abban is, ahol ott van a férjem. Már nem a hibáimon görcsölök, hanem építkezem minden sikerélményből és pozitív visszajelzésből. A félelmeimnél sokkal nagyobb a kíváncsiságom az engem körülvevő emberek iránt.

Rettentően hátul kullogunk a nyelvtudásban európai szinten, én is találkoztam sok olyan magyarral, aki több éve él Londonban, és alig tud néhány szót azon a nyelven, ami körülveszi, nap mint nap. Tudom, hogy mekkora felelőssége van ebben az oktatásnak, ami finoman szólva sem a fejlődés útján halad, különösen nem ezen a területen. De az biztos, hogy nem motivál a nyelvtudásra, ha egymáson nevetünk, és garantált, hogy ha bárki bármilyen területen veszi a bátorságot, és meg mer szólalni angolul, akkor biztos kap néhány kritikát.

Jó lenne, ha a nyelvtudás igénye belülről jönne, mindenki megtalálná magában azt a célt, ami erőt és kitartást ad neki ezen az úton, ami valakinek rövidebb és zökkenőmentes, valakinek hosszú és rögös. Aztán persze az is jó volna, ha rendelkezésre állnának a lehetőségek, majd jönne a sikerélmény. Ebben kéne segíteni egymást, nem a fikázásban.

Pásztory Dóri

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pathdoc