Pásztory Dóra: „Nem akarok példás kisiskolást nevelni a fiamból!"

–

– Két és fél hétre jöttetek haza, ilyenkor hol van az itthoni bázis?

– Leginkább anyukám kocsijának csomagtartójában. Ilyenkor kölcsönkapjuk, és abban utazunk mi, a bőrönd és a babakocsi. Az szüleim Szigetszentmiklóson laknak, ahol külön szobánk van, de gyakran jövünk Budapestre a másik nagymamához, ügyeket intézni és a barátainkkal találkozni. Barnabás az elmúlt négy nap alatt három különböző ágyban aludt.

– És hogy bírja a gyűrődést?

– Ha én is benne vagyok abban az ágyban, akkor mindegy neki, hol van. Én vagyok a biztos pont. Kettőnk közül én fáradok el jobban a sok utazásban és szervezésben. Egy ilyen intenzív két hét nagy kontrasztban áll azzal a nyugodt, csöndes élettel, amit Londonban élünk. Édesapám és a nagymamám Pécsen van, Marcaliban a dédszülők, plusz az üknagymama...

– Milyen szerencsés kisfiú ez a Barnabás! Üknagymamája is van.

– Kettő is. És mindkettő várja, hogy meglátogassuk, úgyhogy ilyenkor országjáró turnén vagyunk. Ráadásul a városon belül tömegközlekedünk itthon is, akárcsak Londonban.

– Szép kaland gyerekkel békávézni. Meg repülni.

– Ne is mondd, én mindig nagyon féltem a repüléstől, de képzeld, a gyerekkel az egy terápia. Most repültünk először kettesben Barnussal. Mesét olvastam, kaját szerveztem, pakoltunk, még tisztába is kellett tennem a gépem. Nem volt időm félni, a fiam pedig teljesen jól bírta, végig nyugodt és jókedvű volt.

– Az embernek a gyereke a legnagyobb tanítója.

– Az egész gyereknevelés egy mély önismereti kurzus. Ez nagyon intenzív időszak, amikor sok minden feltör a mélyről. Például a saját anyukádat is teljesen más szemmel nézed.

– Veled is ez történt?

– Én az első három hónapban nagyon nehezen közeledtem Barnabáshoz. Tettem a dolgomat, de nem éltem át azt a nagy eufóriát, amiről mindenki beszámolt. Szürke hétköznapok voltak és rengeteg stressz.

Sokszor frusztrált, hogy valaki ennyire függ tőlem. Azt éreztem, hogy el akarok menni, amikor csak lehet. Visszakapni a régi életemet.

Éreztem, hogy valahogy ez így nincs rendben, magamban kell megkeresni, hogy miért „félek” a gyerekemtől. Egyke vagyok, amit egy egyéni élsportolói élet követett. Egy olyan élet, amelyben mindig én voltam a középpont.

– Ráadásul nagyon sikeres egyéni sportoló voltál.

– Ez nem az a kiindulási helyzet, amely olyan nagy csapatjátékossá teszi az embert. Le kellett építeni az egómat az anyaságban, és beleolvadni abba, hogy én és ő egyek vagyunk. Nekem ez három hónapba telt. Tudod, én az életem első három hónapját külön töltöttem az anyukámtól, mert volt egy súlyos betegsége, így három hónapig a nagymamámék gondoskodtak rólam. De én ennek ellenére is imádom az anyukámat, nagyon szoros a kapcsolatunk. És el kellett hinnem, hogy Barnabás és köztem is minden rendben lesz. Nem lehet akkora tragédia, hogy bennem még nem született meg az anya az első három hónapban. De ezért meg kellett dolgoznom magamban.

– És hogy csináltad? Egyedül, vagy segítettek?

– Van egy nagyon jó pszichológus barátnőm, Orvos-Tóth Noémi. Én a pszichológusra úgy tekintek, mint egy személyi edzőre vagy dietetikusra. Az ember karban tartja a testét, ápolja a körmeit, a haját, akkor miért ne tenné ugyanezt a lelkével és az elméjével. Nagyon szeretek pszichológushoz járni olyan életszakaszban is, amikor látszólag minden rendben van. A terhesség alatt is sokat beszélgettem Noémivel, a férjemmel közösen is jártunk szülői felkészítésre. Ahogy egyre magabiztosabb lettem az új szerepkörben, úgy lett egyre kevesebb kérdésem, de ha elbizonytalanodom, most is őt hívom.

– Mi volt a vízválasztó, amikor már láttad, hogy végül rendben lesztek?

– Amikor megtanultam egyedül táplálni Barnabást. Nagyon megküzdöttem a szoptatásért, amivel egyedül nem is birkóztam volna meg. Sok anyának, köztük nekem is meg kellett tanulnom szoptatni, nem ment magától. Ha nincs Tóth Orsi laktációs tanácsadó, aki minden problémámra talált megoldást, akkor biztos, hogy két nap után feladom. Éreztem, ez kell ahhoz, hogy beinduljon köztünk a kémia, hogy megjelenjen az a fajta szeretetélmény, amiről mindig olvastam. A szoptatás nálunk hónapokig családi program volt, egy logisztikai rémálom. Behelyezkedtem, körberaktam magam párnákkal, valaki odarakta a gyereket, fogta a fejét, végig ott volt, hogy jól tudjam tartani. Nem mertem megfogni úgy, ahogy én tudom.

– Az adottságaid, vagy az első szülőkre jellemző félsz és bizonytalanság volt nagyobb kihívás?

– Mindkettő. A második gyerekemet szerintem simán a hónom alá kapom majd az adottságaimmal együtt. Hosszú idő volt, amíg természetessé vált az egész. De ahogy nőtt és erősödött Barnabás, ő is egyre jobban tudott segíteni.

– Végül egymáshoz alakult anya és gyereke, testileg és lelkileg is.

– Noémi mindig azzal biztatott minket, hogy a gyerekek túlélik a szüleiket. Ő is túlélte az összeszokás időszakát.

– Azzal hogy rutinszerűvé vált, végül megérkezett az a lelki nyugalom és szeretetélmény, ami hiányzott az elején?

– Igen, felszabadultam, hogy ezt is meg tudom csinálni önállóan. Nem vagyok kiszolgáltatva senkinek. Onnantól ez a mi kettőnk története lett, intimitás, nem pedig az egész család feladata. Teljesen más jellegű lett a kapcsolatunk.

– Marci, a férjed hol van ebben a történetben?

– Nekem elképesztő élmény őt apaként látni, olyan szerelmes vagyok a férjembe, mint még soha. Imádom, ahogy érzelmileg és fizikailag is ott van. Nem kell megmondani neki a feladatokat, magától értetődően beszáll a gyerek körüli teendőkbe. Ez egy igazi csapatépítő tréning.

– Januárban költöztetek Londonba. Épp hogy túl voltatok az első nehézségeken, végre „beleültél” az anyaságba, amikor egyszer csak szedni kellett a sátorfát.

– Ez egy tudatos tervezés eredménye volt. A kapcsolatunk elejétől fogva beszélgettünk arról, hogy egyszer valamikor külföldre költözünk. Úgy alakítottuk az életünket, hogy még itthon szülessen Barnabás, és az első évét a nagymamákhoz közel töltse. Rengeteget segítettek nekünk. Tavaly decemberben a férjem kapott egy előléptetést, amely a cége londoni központjába (Marci a GE Capitalnál dolgozik IT területen – a szerk.) szólította.

– Izgalmas lehet egy új országban, egy olyan városban, mint London egy egyéves gyerekkel...

– Főleg úgy, hogy London nem szerepelt a céljaink között. Stockholmba szerettünk volna menni, ami kisebb, és nagyon tetszik nekünk az ottani oktatási és esélyegyenlőségi rendszer. Ráadásul előtte soha nem jártam még Londonban, azt gondoltam, hogy ott mindig rossz idő van, és a britek hidegek, a humorukat sem szeretem, nagyon szkeptikus voltam. Bár az furcsa volt, hogy az ismerőseim közül bárki élt már Londonban, az jól érezte magát. De tényleg, a legkülönbözőbb emberek.

– Talán azért, mert London nem egyféle, hanem annyiféle, ahány ember él benne.

– Ez így van, és London ma már olyan is, amilyen én vagyok. Végül kaptam egy kész helyzetet, mentünk, mert a férjem nagyon jó ajánlatot kapott, amely számára szakmailag is nagyon sokat jelentett. Én pedig azt mondtam, hogy akkor majd ott találom meg a boldogságomat és jól fogom érezni magam. Ráadásul három éve volt Paralimpia, azt reméltem, ott nem kell majd elmagyaráznom, hogy mit jelent a parasport.

– Olyannyira nem, hogy a paralimpikonokat pontosan ugyanaz a megbecsülés övezi Nagy Britanniában, mint az olimpikonokat.

– Sőt, onnan indult az egész mozgalom. Én pedig mára szerelmes vagyok Londonba, úgy érzem, a helyünkön vagyunk. A város egyik dél-nyugati kerületében élünk, nem sokat érzékelünk a tízmilliós metropoliszból. Nyugalmas, családias, lassú környék. Van sarki kávézónk, sarki hentesünk, fűszeresünk.

– Megismernek már titeket a sarki kávézóban?

– Most már igen. És van egy kis kézműves olasz tésztázó, ahol gyakran ebédelünk. Ott már messziről integetnek, ha belépünk. Egyre jobban integrálódunk, és számomra is megdöbbentő, hogy mennyire lenyugodtunk, sok stresszt elengedtünk azzal, hogy kimentünk.

– Ez hogy alakult így?

– Engem itthon olyan apróságok bosszantottak, mint a közlekedés.

Magyarországon nagyon nehéz becsületesnek és szabálykövetőnek lenni. Egyrészt, mert az emberek nem bíznak a szabályokban, nem hiszik, hogy azért vannak, hogy az életüket könnyítsék.

Mindenki szkeptikus, ellenséges és bizalmatlan. Ha te itthon minden egyes KRESZ-táblát betartasz és szabályosan mész, akkor életveszélyes közlekedni, de minimum nagyon nehezen jutsz el bárhová. Kint nincs autónk, de nemcsak ezért könnyebb. Ha elmegyünk sétálni, nem lesz kutyaszaros a babakocsi kereke. A buszon meg sem fordul a fejemben, hogy lyukasszak jegyet vagy ne, egyrészt, mert úgy találták ki a rendszert, hogy könnyű jegyhez jutni, másrészt pedig az utasért van kitalálva az egész infrastruktúra: tudok tömegközlekedni babakocsival, bárhová fel tudok szállni. Itthon a trolikkal, a hármas metróval egyáltalán nem tudtam menni például. Én gyakorlatilag attól érzem magam mozgáskorlátozottnak, hogy babakocsit tolok...

– Ezt az élményt neked az anyaság adta meg, nem pedig az, hogy...

– ... hogy végtaghiányos vagyok. Bizony, ugye, milyen bizarr? Én végtaghiányosan tudok tömegközlekedni, bevásárolni. Babakocsival nem annyira. A parkolókban fenntartott helyeket is azóta értem meg igazán, amióta gyerekkel közlekedem. Most látom, milyen fontos, hogy vannak családi parkolók, amelyek szélesebbek, hogy a babakocsit ki lehessen venni. Nyilván tiszteletben tartottam eddig is, de nem gondoltam bele, miért van így. Amikor valamit a saját bőrén tapasztal az ember, sokkal elkötelezettebb lesz az adott ügy iránt.

– Azt mondják, a legtöbb előítélet információhiányból és tapasztaláshiányból ered. Azon gondolkodom, hogy Barnabás nemcsak a nagy család miatt szerencsés kisfiú, hanem azért is, mert a te életeden, sorsodon keresztül otthon látja a példáját annak, hogy valaki más, mint a többség, és ezzel együtt boldog, teljes életet él és értékes ember. Ezt a nagyon fontos üzenetet ő készen kapja az anyukáján keresztül.

– És egy olyan országban élünk, ahol ezeket az üzeneteket az utcán, a négy falon kívül is megerősítik. Nem bámulnak azért, mert rózsaszínű a hajad, fekete a bőröd vagy mert mozgássérült vagy. Nem vagy ettől különc, mert a maga módján mindenki különc. Én is jobban érzem magam ettől, bár azt semmiképp nem mondom, hogy Magyarországon bármikor rosszul éreztem volna magam emiatt. Közben mégis úgy tapasztaljuk, hogy a Barnabással kapcsolatos nevelési elveinkkel itthon a kisebbséghez tartozunk.

– Mire gondolsz?

– Hogy szabadságra neveljük. Ő egy egyéniség, és mi azért vagyunk, hogy biztonságban éljen. Nem is neveljük, hanem próbáljuk mederben tartani az életét, hogy kivirágoztathassa az egyéniségét.

Én nem akarok belőle se jó polgárt nevelni, se példás kisiskolást, aki azért jó gyerek, mert befogja a száját. Azt szeretnénk, ha olyan környezetben nőne föl, ahol az a normális, hogy a gyerekeknek van lehetőségük megtalálni saját magukat.

Én azt érzem, hogy ez itthon nehéz. Mi nem szerettük volna, ha Barnabás csak magánóvodákba, iskolákba járna, mert szinte csak ott elérhető ez a hozzáállás, és burokban kellene fölnőnie. Kaptunk egy lehetőséget, hogy kipróbáljuk, milyen ugyanolyan életszínvonalon élni, mint itthon, csak egy másik országban.

– A férjem azt szokta mondani, hogy szerinte az a legnagyobb különbség a hazája, Nagy Britannia és Magyarország között, hogy ott az állam van a polgárért, itt pedig a polgár az államért.

– Ezt én is így látom. Itthon van az emberben egy állandó feszültség... miért szorongok a villamoson, ha felszáll egy ellenőr, amikor ott van a bérlet a zsebemben, vagy miért rándul össze a gyomrom akkor, ha megállít a rendőr, pedig minden papírom rendben van és szabályosan közlekedtem. Ilyen érzéseink egyáltalán nincsenek Londonban. Bízunk a környezetünkben. Persze lehet, hogy majd csalódunk néhány dologban, de van egy alapvető kölcsönös bizalmi légkör.

– A kudarcot hogy viseled?

– Sokszor gondolkodom, mennyire számít kudarcnak az, hogy én tíz éve visszavonultam, de máig nem találtam meg a helyem igazán a civil életben. Sok mindent kipróbáltam, sok mindent szerettem, sok mindenben jó voltam, de nem éreztem, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék. Egyedül talán az óvodás programmal és az úszásoktatással kapcsolatban, de egy civilszervezetnél végzett munkából nem lehet rendesen megélni Magyarországon.

– Az egyértelmű irányok és egyértelmű sikerek hiányoznak?

– A verseny hiányzik. Az abból származó adrenalin, és a kiugró sikerek, persze. De szerencsés ember vagyok, mert nagyon magas a „boldogság-megélési faktorom.” Hihetetlenül tudok örülni hétköznapi dolgoknak is. Például annak, hogy egyedül, segítség nélkül föl tudtam kötni magamra Barnabást a csatos hordozóban. Olyan eksztázis volt, mint megdönteni egy világcsúcsot.

A sikernek nem az a mércéje, hogy hány ember tud róla, hány sajtóorgánum számol be a történtekről. Hanem az, hogy mennyire tudod te magad értékelni a teljesítményt.

Én nem lennék sikeres ember, ha mindent az olimpiához mérnék.

– Sok élsportoló nem találja a helyét, miután visszavonul.

– Szerintem ez a rendszer hibája is. Az élsportolóból mindent kihajtanak, amíg az eredményeket hozza, aztán elengedik a kezét. Belekerül egy légüres térbe. Nincs senki, aki segítene neki kitalálni, hogy mihez ért még, vagy, hogy azokat a képességeket, amelyeket az élsportban olyan jól kifejlesztett, a civil élet mely területén tudná kamatoztatni.

– Tessék, itt van neked egy testre szabott feladat! Egy élsportolói életút program. Mit szólnál, ha felkérnének valami ilyesmi kidolgozására? Hazajönnél egy ilyen szép feladatért?

– Most nem jönnék haza. Barnabás 15 hónapos. De egy év múlva is nehéz lenne ez a helyzet. Egyelőre nincs kísértés, hogy elgondolkodjak azon, mikor kezdjek el dolgozni. Az anyaság megtanított arra, hogy a fiam érdekei a legfontosabbak, én ehhez igazítom a sajátomat. Nekem ott van az otthon, ahol a családom van, így ha két év múlva Londonban leszünk, akkor ott próbálok majd lehetőséget keresni az önmegvalósításra. Emellett a London-Budapest távolság ma már nem számít extrémnek. Nem a világ végén vagyunk. A fiam nagyszülei, sőt, dédszülei megtanultak skype-olni, Viberezni, ezek ma már természetes dolgok. Sűrűbben járnak a repülők London és Budapest között, mint az Intercity vonatok Budapestről Pécsre. Kéthetente ott van nálunk egy nagymama.

– Mennyire tartasz fönt magadnak itthoni „lábat”?

– Sokat gondolkodom azon, hogy mennyit tartsak meg magamból Magyarországon. Mennyire próbáljak benne maradni a köztudatban, vagy engedjem el az egészet.

– És hol tartasz?

– Fontos nekem, hogy valami maradjon belőlem itthon.

– Ennek a pici „itthon maradásnak” lesz az egyik eszköze, hogy mostantól belépsz az oldalunk alkotói közé. Ezen a héten meg is jelenik majd az első cikked a WMN odalán, amit már nagyon várunk.

– Én is nagyon örülök a lehetőségnek. Jólesik majd leírni mindazt, amit a családdal odakint tapasztalok. És szerintem nagyon fontos, hogy az olvasók lássák: minden külföldre költözés más sztori. Nagyon sokfélék vagyunk, nagyon sokféle motivációval.

Nem mindenki azért megy el, mert itt minden rossz, ott meg minden jó. És nem is az a helyzet, hogy ott minden rossz, ezért haza kell jönni, mert csak itthon jó minden. Átmenetek vannak, árnyalatok vannak, egyéni történetek vannak. Nem felcímkézni kell egymást, hanem megismerni.

Családi fotók: Kövesdi Réka fotográfia