–

Jó néhány éve történt. Ültem a kádban, és ahogy mindig, folyattam a hátamon a vizet jó sokáig. Általában a kádban álmodoztam, a kis magánmagányom megszokott helyszínén. Ott senki sem ordított, hogy bekakált, hogy éhes, hogy sétálni akar. És akkor megéreztelek:
– Itt vagy?

Persze nem tudtál válaszolni, hiszen akkor már jó pár éve halott voltál. Láttam magam a temetéseden, ahogy merev és töpörödött arcodra húzták azt a furcsán rózsaszín zacskót, hosszú cipzárral, talptól fejtetőig, reszelős és hátborzongató hangon. Az arcod, amelyet úgy szerettem, eltűnt a zörgős műanyag mögött.

„Igen, itt vagyok” – súgtad bennem valahol, hang nélkül – „figyellek, látlak, örülök neked, nektek. Szépek a gyerekeid, az unokáim, te pedig ügyes vagy, csak így tovább. Nagyon szeretlek benneteket”.

Hogy te mondtad-e mindezt énbennem, vagy csak én gondoltam, nem tudom. Ott voltál, az biztos. „Ha tudnád, mennyire hiányzol” – üzentem neked önmagamban – „a legkedvencebb nagymamám voltál, illetve az is maradsz mindig”. Ezt majd el kell mesélnem egyszer a gyerekeimnek, ha nagyobbak lesznek.

Ülök a kocsiban, hátul a hároméves, jó pár évvel ezelőtt történt ez is. A főposta felé kanyarodtunk, ahol a templom falán egy király szobra áll, Jakab úgy hívja ezeket, „régi emberek”. Nála ezt jelentik a holtak.

– Anya, tudod, ez is egy régi ember volt, a falon.
– Igen, láttam.
– Már elpusztult?
– Igen, már meghalt. Biztosan nagyon öreg volt, és meghalt.
– Anya, én is leszek egyszer öreg? Én is elpusztulok majd?
– Egyszer majd, sokára igen, kicsim, de az még tényleg nagyon sokára lesz, most még egyáltalán nem kell ezzel foglalkoznod, okés?

A visszapillantóban megláttam, hogy könnyektől fátyolosak azok a csodálatos kék szemek.

– Anya! Te is elpusztulsz egyszer?
– Nos, majd ha már nagyon-nagyon öreg leszek, igen, egyszer én is.
– Anya! Miért??? Ne! Kérlek... Akkor én majd odamegyek utánad, ahol leszel, és kereslek, kereslek, jó? Mert tudod, te vagy az én anyukám...

Majdnem nekivezettem magunkat egy háznak a könnyeimtől. Hogy lehetnek ilyen bölcsek a gyerekeink?

Néhány egyszerű szóval elmondanak mindent, amire mi felnőttként sem vagyunk képesek. Őszintén és egyenesen kérdeznek a halálról is. Miért hazudjunk? Mit akarunk szépíteni? Nem szép az... sehogy sem. Nem kell szépnek lennie. Előtte kell szépnek lennie, addig kell feledhetetlenné válnia. Milyen csodálatos ebben az ő szerepük! El akartam mondani a fiamnak, hogy valóban messze van még, ami akkor, abban a pillanatban úgy elkeserítette. El akartam mondani, hogy nem fogok lelépni erről a színpadról anélkül, hogy ne lássam az első iskolai napjukat, az első egyeseiket és ötöseiket, az első pattanásaikat, legelső komolytalan és komoly szerelmeiket, csalódásaikat, örömeiket, és az általuk alapított családot. Addig én innen el nem megyek, míg mindezt nem láttam.

Talán egyszer majd, jó sokára ül valaki egy kádban, és engedi ő is a vizet magára, elgondolkodva. Aztán, mintha valami fura észlelés késztetné erre, belekérdezi a vízcsobogásba:

– Itt vagy?

Ott leszek!

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/francescoch