–

Kedveském! Ne sírjon!

Egy nővel, aki arra vágyik, hogy anya lehessen, a legszörnyűbb, ami történhet, ha megfosztja a természet – vagy egy hozzá nem értő orvos a gyermekáldástól. Még nagyobb tragédia, ha éveken át húzódó betegeskedés eredményeképp az ország „legnevesebb szaktekintélyeinek” ellentmondásos nyilatkozatai miatt nem tudja az ember lánya eldönteni, hogy akkor most meddő-e vagy sem. 

Két év és öt hónap.

Ennyi ideje rosszalkodnak a petefészkeim. Buborékfújó üzembe kapcsolva gyártják nekem a cisztákat, és nem nyugszanak, játszanak, csintalankodnak. Akarom mondani, csintalankodik, mivel a tavalyi év során drasztikus lépéssel egykévé vált az a kis hormonképző szervem, aki viszont még így, megcsonkított állapotában is szakadatlan csinálja nekem a fesztivált...

Eddig kétszer vágtak fel. Kétszer éreztem tüzes vasrudat ott, ahol apró lábak rúgkapálását szeretém inkább érezni.

Nyár közepén megműtöttek, az őszi falevelek hullására újra ott ékeskedett a kontroll UH-n a magányos, csonka petefészek munkássága: három barackméretű vízbuborék.

„Kedveském! Ne sírjon! Kiműtjük ezeket is!"

„Csak reménykedjünk, hogy nem kell ezt a petefészket is kivenni! "

„Sajnálom! Nem lehet gyermeke. Kezdjen megbarátkozni a gondolattal!

„Ilyet, nahát! Hogy ilyen fiatalon!? Elképesztő!”

A barátkozás a gondolattal, az elfogadhatatlan elfogadása, a megsemmisülés és a totális semmirekellőség érzése egészen a „vonat elé kellene ugrani vagy felakasztani magam” gondolatokig repített. Fájt. Nagyon. Összeroppantam, és elbújtam a világ elől.

Műteni kell

Hónapokig nem mentem emberek közé, de még a kontrollvizsgálatokra sem. Csak kerestem a miérteket, de nem találtam választ. Tél lett. Hideg, szürke; olyan mint én. Egy kósza vérrög a lábamban akkortájt mégis orvosok elé kényszerített, ahol a trombózison kívül szembesülnöm kellett az egyre növekvő gyümölcstál létével: alma, narancs, szilva meggy és egyéb nyalánkságok méreteivel büszkélkedő tömérdek „tiszta bennékű cisztikus képlettel”…

„Műteni kell! Műteni kell! Műteni kell!”

De én, mint egy bolond, aki egy fűszálba kapaszkodva lóg a szakadék fölött, reménykedtem, hogy egyszer az egyik kis petém majd jól átverekszi magát a buborékokon, és akkor majd ott lesz az én babám, és minden rendben lesz.

„Ne vegyék el a reményem! Ne vegyék ki azt a kis szövetfoszlányt, ami még mindig dolgozik, csak a működésében van valami megmagyarázhatatlan gikszer!”

Hittem is benne, meg nem is.

Feladom

Akkora már különféle módokon megmagyaráztam magamnak, hogy mi is a meddőség pozitív oldala: szabadság, utazások, csend, nem kell majd aggódni senkiért, nem kell felelősséget vállalni, nem fog a testemen kívül dobogni a szívem. Pedig nagyon vágytam minden „észérvem” reciprokára…

Még mindig fáj. De már nem csak a lelkem. Nyom, szúr, görcsbe húz, bepisilek tőle, és nem hagy nyugton gyászolni. Jelez. Kiabál. Üvölt: „Meddő vagy!” Nem hagy temetni, mert a mindennapos fájdalmak a realitás talaján tartva nem hagyják élni a szentimentalizmust. Nem hagyják, hogy eluralkodjon rajtam a „majd lesz valami, majd megoldódik” életérzés.

Fehér pacák közt fekete pacák. Rengeteg. Ezt láttam a minap egy monitoron. Nincs kecmec: november végén műtenek. Zokogok. A doki értetlenül néz. Új a doki. A régi lemondott rólam, mondván: a kórháza, ahol dolgozik, nincs eléggé felszerelve a beavatkozáshoz… értitek? Nincs eléggé felszerelve.

A doki a kezemért nyúl. Odaadom neki.

„Az én hitem kevés ahhoz, hogy magácskának babája legyen! Tessék szépen a legjobbakra gondolni, engedje meg, hogy benézzek a hasába, és rendet tegyek!”

Vagy... mégis?

Teljesen összezavarodtam.

Most akkor mégis talán lehet gyermekem? Felhívom a férjem. Hallom, ahogy a fia a háttérben ujjongva kántál. „Lesz kishúgom! Lesz kishúgom!” Mi van? Lesz kishúga? Lehet? Most akkor a hintát, amiben évek óta ülök, újból meglökték? Hinta ez egyáltalán? Hogy állítsam így pályára a lelkem? Hogy tegyem rendbe a gondolataimat? Mihez igazodjak? A Róka is megkérte a Kisherceget, hogy mindig ugyanabban az időben jöjjön, mert különben nem tudja, mikorra öltöztesse díszbe a szívét. Akkor nekem el kell kezdenem a díszítést? Megint irányt kell váltanom?

Igen. Ha beleszakadok is, át kell állnom. Át kell programoznom magam. Megint. A „meddő vagyok” gondolatot a „lehet babám” gondolatra.

Egyszerűnek hangzik. Csak a játszótér riglis zárját kell eltolni, és hátat fordítani a belgyógyásznak, a hematológusnak, az érsebésznek, a két nőgyógyásznak, az aneszteziológusnak, akik mind valakik egészségével és érzelmeivel játszanak továbbra is a grundon. Messziről még azért hallatszik a hinta nyikorgó hangja. De már csak messziről.

Andrea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/aslysun