–

Több mint négy éve, három havonta asztmaellenőrzésre járunk a gyerekkel a törökbálinti tüdőgondozóba. Ma volt az újabb esedékes alkalom. Körülbelül egy óra alatt végeztünk, ám az autó felé haladva gyanús csoportosulást véltem felfedezni. Ahogy közelebb érünk, látom ám, hogy öt rendőr állja körül a kocsit.

Tyű, mondom, ennek fele se tréfa, elkezdek integetni, magam után rángatva a mit sem sejtő gyereket. Közben igyekeztem átszellemülni, hogy minél bűnbánóbb arckifejezést vágjak.

– Mi a probléma, mit csináltunk rosszul?

– Jó napot kívánok, öné ez az autó?

Ránézek a kocsira – ilyenkor mindig elönt a meleg boldogság, hogy igen. És tök új, és én vettem. És én is dolgoztam meg érte... és hát... na, nem kicsi. De gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg nem most van itt az ideje a menőzésnek…

– Én vagyok vele, de csak kölcsönbe van! – közben a gyereket betessékeltem az autóba, mégse nézze végig, ahogy az anyját porig alázzák.

A francba – esett le a tantusz –, ekkor jöttem rá, hogy mi lehet a probléma.

– Uh, bakker, most látom, hogy hol álltam meg!

– Bizony, hölgyem, és ez, hogy csak most látja, elég sokba fog magának kerülni. Szerencséje, hogy ideért, mert így nem jelentem fel. Ha feljelentem, akkor százezer forint, így viszont „csak” ötvenezer.

– Ötvenezer?! Az nagyon kemény... Annak ellenére, hogy tökéletesen egyetértek, és jómagam is mélységesen elítélem azokat, akik bár egészségesek, mégis mozgássérült helyre parkolnak.

Gondoltam, azért a tudomására hozom, mert hát mégiscsak Magyarországon vagyunk, ahol ismert az ilyesfajta jelenség, de szeretném, ha tudná, hogy én ettől mélységesen elhatárolódom.

– Nézze, teljesen igazat adok magának, és tudom, hogy szar duma, de onnan tolattam vissza – mutatom. – Az aszfalton nem látszik a festés, a tábla pedig egyáltalán nem látszott a kocsiból. Rohantunk a kórházba, szóval tényleg nem láttam, hogy rossz helyre állok.

– De most meg látja.

– Igen, persze. De csak most, hogy innen nézem. Ez a kocsiból tényleg nem látszódott… – túl magasan van, gondoltam, de aztán rögtön azt is, hogy ezt a vonalat nem nagyon kell erőltetni. Nem akartam kihúzni a gyufát egy ilyen dzsippes picsa dumával, amikor még mindig ötvenezren áll a tét. Így hát elővettem az ilyen, és ehhez hasonló helyzetekre kifejlesztett dumámat, és a gyászoló szent asszony arckifejezéssel rákezdtem:

– Nézze, én egy gyermekét egyedül nevelő édesanya vagyok, most jöttünk a kórházból, ma még dolgozni sem tudtam. Büntessen meg, mert én is hányok a mozgássérült helyre pakoló dzsippes köcsögöktől, de legyen szíve, ötvenezer, az nagyon sok! És tényleg nem látszik a felfestés.

A rendőr ránéz a kollégára. Ránézek én is, az ingatja a fejét. Úgy tűnik, ezt most megszívtam. Visszafordulok, igyekszem minél párásabb tekintettel nézni, a szipogást nem kell erőltetni, mert van egy ilyen allergia-megfázás kombóm, úgyhogy az megy magától.

– Adja ide az iratait, pötyögök egyet.

– Jó! – lettem hirtelen nagyon készséges, mert bármit is jelentsen ez a fura mondat, éreztem, hogy talán egy tízessel már beljebb vagyok.

Hátranézek és látom, hogy a morci rendőr félig bent van a kocsiban, és a gyerekkel társalog.

– Hahó, mit csinál? Ne trécseljen a gyerekemmel, és szálljon ki a kocsiból! – estem ki hirtelen a szerepemből.

– Semmit nem csinálok. Megkérdeztem, hogy mi a gyerek kedvenc játéka.

– És mit válaszolt?

– A LEGO.

– A Star Wars-os legót szereted?

Kezdtem furán nézni. Mit akar ez?

– Tudja, mit? – fordult felém a rendőr – költse inkább a gyerekre azt a pénzt, elengedjük. Te viszont addig ne engedd, hogy anya hazavigyen, amíg nem vesz neked egy Star Wars-os LEGO-t.

– Ne csinálja már, az minimum harmincezer forint! – fogom könyörgőre ismét.

– Akkor hússzal még mindig beljebb van, ha jól számolok – válaszolja a rendőr.

 Na, szép, gondoltam, emberemre találtam.

A gyerekem nem értette, mi a helyzet, ezért elmagyaráztam neki, hogy a rendőr bácsi megbüntet ugyan, de jó fej, és nem veszi el a fizetésem, hanem az a büntetésem, hogy vennem kell neki egy LEGO-t.

Mosolyogtam, hálálkodtam, megígértem, hogy figyelek, mert soha, hangsúlyozom, soha nem állok a mozgássérülteknek fenntartott helyre, de ezúttal sajnos benéztem!

A gyerek hazaérve megállapította, hogy ez egy jó nap volt, és most egy ideig szeretni fogja a rendőröket, főleg akkor, amikor a harmincezres Star Wars-os LEGO-jával játszik...

Heni

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Frederik Merten