–

Brandon nem volt egyszerű gyerek. A felnőtteknek, akik dolgoztak vele, mindig igazi kihívást jelentett. Legtöbbször nem tudtad, mikor őszinte, mikor akar csak kötekedni veled, és mikor tesztel. 

Csak úgy.

Az első próbanapomon a budapesti gyermekotthonban más gyerekkel is szerettem volna ismerkedni, nemcsak vele, de ő ezt nem nagyon akarta engedni. 

Klasszikus gyermekotthoni eset, az új ember kisajátítása. 

Csak velem foglalkozzon.

De ez nem jó út, nem csak ő van a csoportban. Amikor látta, hogy engem az öccse is, sőt mindenki érdekel, elkezdett sztrájkolni, felmászott a szekrény tetejére, és plüssállatokkal kezdett dobálni.

Így kezdtünk.

Nem vagyok egy zacskó málna, így emberére talált bennem, már időben felmértem, hogy ki van rögzítve a szekrény, nem fog felborulni, és mintha mi sem történt volna, tűrtem, hogy dobálja a kedvenceket.

Aztán azt is elértem, hogy összeszedje őket a szobában.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Testvéreivel (három) a bekerülésüket a rendszerbe a Mikulásnak köszönhették. A panelház előtt, ahol akkoriban laktak, éppen egy Mikulás dolgozott. Kis idő után felfigyelt arra, hogy a negyedikről egy nyitott ablakból négy gyerek lóg ki hosszú ideje, és integet neki.

Szólt a rendőröknek, akik megállapították, hogy jó ideje szülői felügyelet nélkül vannak, így a gyermekvédelem óvó kezei közé kerültek, teljesen indokoltan, hiszen az apjuk börtönben volt, az anyjuk pedig képtelen volt foglalkozni velük.

Brandon növögetett, nevelése kihívást, küldetést jelentett számomra, mint minden nehéz esetben. Ráadásul egyidős a lányommal, hatodikos szintén, így főleg.

Óriási eredményeket értünk el, az osztályban bekerült az elsők közé. Nem volt buta gyerek, a rendszeres együttműködés meghozta a gyümölcsét.

Persze ez nem minden. Az úgynevezett magatartása gyakran, szinte mindennap gondot okozott. Rendkívüli módon, nagyon akarta a vele való foglalkozást, ha nem volt számára elég, akkor igyekezett gázos dolgokkal felhívni magára a figyelmet.

De hát egy gyermekotthoni csoportban jó pár ilyen gyerek van, szinte csak ilyenek, akik törődésre vágynak. Szóval, ja.

Sokat harcoltunk. De jól megvoltunk.

Aztán megjelent az apja, aki lerombolt mindent. A börtönből érkezve alapvetően úgy tekintett az együttműködésünkre a fiával, hogy a fia „becsicskul egy csicskának”. A szülői kötődéssel nem tudtam versenyezni, Brendon hozta a klasszikust, az eredményei romlottak, és nem akart együttműködni.

Tudtam, hogy az apja visszatakarodik majd a börtönbe, de közben nem volt egyszerű. A közös munkánk sokszor csak veszekedésekben merült ki, rombolta a csoportot, lázadt minden olyan dolog ellen, ami felnőttektől jött. 

Közben egy gyerek volt, akivel kitolt a minden.

A gyermekotthonok alapvetően nyitott intézmények, de természetesen nagyon zárt közösségről van szó. Nem az van, mint a gyerekednél volt, hogy hétvégente, ha úgy jött ki a lépés, szülinapról szülinapra mentek, és csak az okozza a problémát, hogy Barbiék kábé mennyi értékben adtak ajándékot, szar volt a csokitorta, és a kis Domi behányt. Alapvetően ezek a gyerekek sehova sem mehetnek. Szigorú gyámi engedély kell bármifajta eseményen való részvételre. Ezért nem is próbálkozunk ilyennel.

Brandon nagyon jó osztályközösségbe járt, ahol tényleg elfogadóak voltak (nyilván az osztályfőnökön is sok múlott), és ő meghatározó tagja volt a közösségnek.

Ennek megfelelően egy idő után elkezdték meghívogatni szülinapi bulikba. Sajnos nem tudott elmenni, mert ki vitte volna el (nincs ember, és más nem viheti, csak dolgozó). 

Rezignáltan vette tudomásul, de én közben a háttérben azon  dolgoztam, hogy valahogy mégis engedélyeztessük.

Nem volt könnyű, közben apuka „munkája” egyre inkább érett, Brandon sokszor tört borsot az orrunk alá. Néha ott tartottam, hogy mi a fene, mit akarok én ennek a kis kasunak örömöt szerezni, ha csak szívat.

De közben mindent tudtam. Ami nehéz ebben a munkában, hogy a hétköznapok gondjai sokszor elfeledtetik, hogy mindennek megvan az oka. 

Ami elég mély.

Szóval első körben a szülinapján meghívtuk pár barátját a csoportba. Mindig van csoportszülinap, torta a vacsora után, és nálunk mindig jól sikerült, mert a legidősebb srác (17 éves) általában igazi porondmesterként viselkedett. Ez a pár barát úgy ment el, hogy „de jó nektek, milyen jó helyen laktok, bárcsak én is itt maradhatnék”.

Aztán sorra került a legjobb barátjának a születésnapja. Addigra elértük, hogy elmehessen, a közlekedés is megoldódott, a terv szerint a barát szülei vitték-hozták volna másnap, mivel ez egy ottalvós buli volt.

Brandon viszont nem akart menni. Nem értettem. Mikor megkérdeztem, csak durcáskodott, majd sírni kezdett. Nagy nehezen elmondta, hogy ő nem tud ajándékot vinni, és az milyen égő lesz, inkább nem is megy.

Megértettem, hogy ezek budai, gazdag szülők, ott lesznek a szintén gazdag osztálytársak a fényes ajándékaikkal. Meg ő, a csóri gyermekotthonos.

Karácsony előtt voltunk. Ilyenkor a fővárosi gyermekotthonok rengeteg adományt kapnak. Elmondtam a helyzetet a vezetőnek, akit nagyon szerettem, és lementünk vele a raktárba ajándékot keresni. Találtam egy originál LEGO-készletet, ráadásul Star Wars-os volt, ez jó lesz.

Láttam, hogy okés lesz a cucc, de nem akartam, hogy a többiek is lássák, csak a feszkó lett volna belőle.

„Brendon, van ajándék, holnap mész, de nem mondom meg, mi az.”

A gyerek másnap reggel újra besírt, de akkor már az örömtől, látta, hogy ez egy nagyon irigylésre méltó ajándék, csak igyekezett, kint várták a fullos autóban.

A buli után, újra az otthonban elmondta, hogy ennek az ajándéknak örült a legjobban a srác, ez egy limitált kiadású készlet volt, nagyon drága. És amikor a buli végén egyedül maradtak, egész éjszaka azt rakták ki.

Boldog karácsonyt!

Zebegényi Péter