Pásztory Dóri: Amikor megismerkedtünk 10 éve, még nem sejtettem semmit. A legénylakásában nem voltak nyomok, a leendő anyósom pincéjébe meg nem kéredzkedtem be körbenézni kapcsolatunk hajnalán. Hogy máshogy alakult volna-e az életünk, ha akkor fény derül a ház mélyén lapuló dobozok sötét tartalmára? Ezt már sosem tudom meg, valószínűleg a válaszom attól függ, hogy mikor kérdezik.

Ferenci Márton: Ez abszolút nem volt tudatos, ahogy régen szokás volt, nagyfiúként a LEGO kockákat lepasszoltam az öcsémnek, amikor már „ciki” volt építeni – mindenki elkövette ezt a hibát az én generációmban.

P. D.: Először akkor kezdtem gyanakodni, hogy be nem teljesült gyermekkori álmok készülnek felszínre törni, amikor Barni kétéves korában a férjem megjelent egy LEGO Technic munkagéppel, amit használtan vett az interneten, nagyon jó áron. „Együtt” építették össze, pedig Barni piciny kezei akkor még inkább a Duplo-kockákhoz voltak szokva. Akkor még inkább a gyermekem boldogságában fürdőztem, és a figyelmem elsuhant a férjem csillogó tekintete felett. Ez volt az első közös szett, amit az elengedhetetlen apa-fia program, a boltok és kiállítások látogatása követett, a közös építések, majd a lakást szépen lassan elöntő kockatenger. 

F. M: Van valami utánozhatatlan érzés abban, ha egy be nem teljesült gyerekkori álomhoz egy felnőtt pénztárca járul – az eredeti tervem az volt, hogy felépítem álmaim LEGO városát Barninak, és az lesz a mi terepasztalunk! Aztán a kiállításokon és a közösségi oldalakon szembesültem a LEGO játékokat övező szubkultúrával, ami a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján egyáltalán nem jutott el hozzám. A klubot szerintem pont egy újsághirdetésben találtam, de jelentkezni már applikáción keresztül kellett. Senkit sem ismertem onnan, így csak kitöltöttem a kérdőívet, és megjelentem egy hétfő este, hogy

„helló, jöttem építeni”. 

P. D.: Hát igen, ahogy elég sok helyzetben szülőként, itt sem találkozott az előre elképzelt forgatókönyv a valósággal, a közös LEGO városból inkább párhuzamosan futó építések lettek. Annak viszont őszintén örültem, hogy a férjem is talált magának egy közösséget, miután Londonba költöztünk. A munkahelyéről azonnal rohant hozzánk, hogy a családi életben is aktívan részt vegyen, így azonban nagyon beszűkültek a lehetőségei, hogy baráti kapcsolatokat építsen ki az új lakhelyünkön. Aztán a havi találkozók rendszeresek lettek ezzel, a számomra elég rejtélyes társasággal. Emlékszem, amikor egyszer elvitt randizni a hétfő esti szeánszra, jobban izgultam, mint amikor a Sándor-palotában kellett beszédet mondanom paralimpikonként, vagy amikor először mutatott be Marci a családjának (ők kevésbé félelmetesek egy magamfajta bölcsész számára, mint egy rakás geek).

F. M.: Azért ennyire nem vérszomjas a banda – sőt nálunk inkluzívabbat kevesebbet találni. Vannak igazi „celebek” több ezer követővel, van, aki csak leírás alapján épít, van, aki sosem épít, csak gyűjti – az egyetlen közös pont a játék szeretete. Ez jó hat éve történt, és azóta kialakult egy kis baráti kör, amelynek tagjaival a klubon kívül is tartjuk a kapcsolatot.

Nagyon büszke voltam magunkra, hogy a pandémia alatt se széledtünk szét, pedig nálunk aztán kiemelt szerepe van az élményben a kézzelfogható kockának. Sokaknak volt támasz ez a közösség a lezárások alatt.

P. D.: Néha picit irigyen figyeltem a havi találkozókra izgatottan készülő férjemet, akinek ez a közösségi élmény az online térben is megmaradt, így a bezártság alatt is adott számára egy keretet és támpontot a havi fix találkozó, míg nekem ebben az időben teljesen elsorvadtak a szociális kapcsolataim. Persze kívülállóként nemegyszer mosolyogtam meg a kamera előtt buzgón építő társaságot, ahogy olyan büszkén mutogatták alkotásaikat egymásnak, amilyen boldogan Barni hozza nekünk nap mint nap az újabb szuperszonikus járműveit.

F. M.: Pont ez a lényeg – hogy valami elkészül, befejezed. Sokunknak van olyan munkája, ami sosincs „kész”, csak abbahagyjuk egy időre, és egy saját építmény megvalósulása pótolja ezt a hiányérzetet. Az egyik klubtársam képzett LEGO tréner, aki cégekhez jár csapatépíteni, de van olyan is, aki baleset utáni rehabilitáció kapcsán ragadott újra kockát. Egy közös hobbi rendkívül jó alap a kommunikáció elindításához, olyan emberi történeteket ismertem meg, amiket egy más környezetben sosem hallhattam volna. Persze van árnyoldala is – mindenki egyetért abban, hogy nincs olyan, hogy megfelelő mennyiségű elem!

P. D.: Az elmúlt évek tapasztalatai alapján olyan sem, hogy túl sok. Ebből azért voltak vitáink, és elég sokáig tartott kialakítani egy olyan rendszert, amivel rendben lehet tartani az egyre bővülő kockamennyiséget. Talán most érzem először azt, hogy van egy kis remény arra, hogy nem telik meg újra a „vegyes zsák”, amiben hónapok el nem pakolt LEGO gyűlt fel a félig kész építményekkel együtt. 

F. M.: Szerencsére nálunk külön fórum van a tárolás-szortírozás fortélyainak kibeszélésére!

P. D.: Most egy pillanatra levetkőzöm a duzzogó AFOL- (Adult fan of LEGO – ó, igen, saját mozaiknevük is van!) feleség szerepét és titkon, nagyon halkan bevallom, hogy mennyi mindenért vagyok hálás Ole Kirk Christiansennek, amiért a fajátékok gyártása után feltalálta a tökéletesen összeilleszthető és variálható műanyag kockákat. El sem tudom mondani, hány órányi szabadságot köszönhetünk ennek a játéknak, mert nemcsak a férjem, hanem a gyerekünk is órákig, teljes flow-ban képes építeni, és amikor belép a „Birodalomba”, akkor szinte látom a szemem előtt, ahogy az ő kis fantáziavilágának ajtaja is megnyílik. Halljuk az átszűrődő zajokat, a LEGO figurák és lények között zajló párbeszédeket, de ezek csak apró darabkái annak a csodavilágnak, amiben ő ilyenkor létezik.

Amikor megnyílt anyósom pincéje, és a húsz éve féltve őrzött készletek előkerültek, azzal együtt számtalan családi történet is, amin keresztül megismertem a férjem gyerekkorának fontos pillanatait.

Sőt, a saját emlékeim is feltörtek, és eszembe jutott az első sárga-piros ház, amit nagyjából ezerszer építettem fel, és a Paradisa-készletek, amiktől majd kiugrottam a bőrömből, ha a felirat megjelent a feltépett csomagolópapír alatt.

F. M.: Na és mégis hogy szerez meghitt pillanatokat egy igazi LEGO rajongó férj a feleségének?

P. D.: Úgy, hogy a sok új izgalmas készlet mellett romantikus erőfeszítéseket tesz, hogy beszerezze ezeket a ma már nagyon ritkán fellelhető szetteket is. Az én készleteim ugyanis nem élték túl a számtalan költözést, így húszéves emlékeket kellett előkaparnom, majd úgy körülírnom, hogy azoknak a sorszámát be tudja azonosítani az én kicsit furcsán romantikus férjem.

F. M: Mondjuk, a régi katalógusokból én még mindig fejből tudom azokat a számokat, amiket szívesen elhoztam volna a billundi széfből! (Billundban található a LEGO Csoport központja és a LEGO House is, ahol minden eddig megjelent készletből őriznek egy példányt – a szerk.)

P. D.: Újabb rendkívül halkan bevallott rész, mert persze megígértem, hogy soha többé, de az, amit a két fiú építés közben él át, nekem az az élmény a pakolás. Ahogy mindennek megvan a helye, csak bele kell rakni, ahogy csökken a mennyiség, ahogy újabb darabot találok, amiről tudom, melyik rekeszben lakik, ahogy túrok a hatalmas, kockákkal teli zsákban, és ahogy egyszer csak meglátom a tároló alját. 

Idő és tér megszűnik, amikor modern kori Hamupipőke módjára pakolok, olyannyira, hogy a költözésben elhanyagolt izmaim és ízületeim kegyetlen bosszút állnak a térdelésért, görnyedésért vagy egy helyben ücsörgésért.

Azt hiszem, ideje lenne megalapítanom az AFOL-partners klubot, ahol nem építeni, hanem pakolni jövünk össze havi egyszer egy pubban. Vagy egy masszázsszalonban.

Pásztory Dóri és Ferenci Márton

A képek a szerzők tulajdonában vannak