–

Gyerekkoromban nem szerettem a vasárnapokat. Helyette inkább a pénteket, mert félig teli volt a pohár, a napnak csak egy részét kellett szabályok, kötelességek, feladatok, szigorú, tanári tekintetek között tölteni. Szerettem a szombatot, mert az a pohár aztán csordultig volt minden jóval, de nem szerettem a vasárnapot, mert azt a poharat aztán csak félig üresnek láttam látni megint, de azt az ötven százalékot is igen sok erőlködéssel tudtam csak összehozni.

Később aztán megváltozott a viszonyunk. Ki tudja, talán a vasárnap is olyan dolog, amihez fel kell nőni. De amikor először jött el az életemben egy igazán szabad hétvége, amikor nem siettem sehová, nem volt egy darab muszáj sem az égen, teljes erejével vert le a lábamról az érzés, hogy ez csodás. Azóta úgy őrizgetem a napos, kávéillatú, együtt reggelizős vasárnap ígéretét, mint a legfinomabb darabot egy pralinés dobozban. Vagy úgy, mint a kedvenc parfümöm utolsó cseppjét az üveg alján.

Igazából egészen addig, ameddig át nem sétáltam a szokásos, vasárnap délelőtti piacra a Kazinczy utcába, eszembe sem jutott ez a gondolat, csak most, hogy mindezt le is írom: előbb-utóbb a csokin lesz valami fura, fehér elszíneződés, és olyankor már akárhogy is ízlelgetem, nem annyira finom... ahogy idővel a sokáig őrizgetett parfümből sem marad más, csak az alkohol szaga. A jó dolgokat nem lehet igazán konzerválni, persze a rosszakat sem, csak az emléküket lehet eltenni, majd elővenni akkor, ha kicsit nehezebben indulnak a reggelek. Nagyjából úgy, mint télvíz idején, mama befőttesüvegben pirosló lecsóját. Decemberben is. Akármikor is.

Úgy szól a harmadik parancsolat: „Az Úr napját szenteld meg!” Nyilván hit kérdése a kivitelezés. Az én hitem talán nem szabályos, nélkülözi a rutinszerű gyakorlatokat, de igazából a hálán alapszik. Szeretem hinni, hogy van. Mármint, hogy Ő, illessék bármilyen névvel is. Így legalább van kinek azt mondanom, hogy köszönöm, ha valami zsigeri jó érzés támad bennem.

Ezt a vasárnapot pedig igazán köszönöm. Jó pár befőttesüvegnyi lecsónak számító érzelmi tartalékot halmoztam fel vele. Örülök, hogy jó volt a hangulata, és a belvárosba leejtett egy kicsi csodát. Ami nem szemét, nem pisiszag, nem morgós szomszéd és nem konstans marakodás.

Hálásan köszönöm, hogy idevarázsolta a napsütést, a piacot, a meleg péksütit, a tejeskávét, a kedves embereket, a zenét, és a forralt bor illatát. Ez ugyan nem egészen az a vasárnap volt, aminek a képét hosszú évek kitartó munkájával tökéletesre fazoníroztam a fejemben, hanem valami sokkal jobb.

Az én boldogságomhoz – úgy látszik – aránylag egyszerű út vezet. Ezek a fentebb felsorolt, egyszerű kis hozzávalók másfél-két órányi instant felhőtlenséget generáltak. Nem állítom, hogy mindenki életét szorongásmentes, réten való futkosássá fogja alakítani egyetlen délelőtt egy termelői piacon. Csak annyit, hogy biztos mindenki őrizget valahol egy utolsó csepp parfümöt a legjobb napokra.

A dolog épp fordítva a legjobb, vedd elő egy átlagos(nak tűnő) napon, és hozd ki belőle a legjobbat!  

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/firdaus ramadhan