Az igazgatóhelyettes olyan gyászos arccal jelent meg a teremben, hogy azt hittük, halálhírt hoz. Amikor bejelentette, hogy Csepelyi Adriennt várják az igazgatóiban, az én lelki szemem előtt az kezdett leperegni, már megint mit követtem el, valaki azonban félhangosan megszólalt hátul, hogy biztos meghalt valakije.

Erre az eshetőségre nem gondoltam, ezért rémülten néztem az igazgatóhelyettesre, aki, igyekezvén kicsit megnyugtatni, de azért mégiscsak elég dühösen, azt mondta:

– Nem halt meg senki, csak a rendőrség keresi Adriennt.

A magyartanárnő, aki azért ültetett az első padba az asztala elé, hogy lásson valakit, akit őszintén érdekel a tantárgya, a szívéhez kapott. Hogy az ő mintadiákját! Az igazgatóiban! A rendőrség!

Mire azonban bárki bármit szólhatott volna, már futólépésben közeledtünk az igazgatói felé.

Tulajdonképpen sejthettem volna, hogy bekövetkezik.

Pedig – én legalábbis – nem csináltam semmit.

 –

Apám nagyon nem akart elengedni a házibuliba. Heteken át tartó hidegháború alakult ki kettőnk között, amely során minden eszközt bevetve próbáltam meggyőzni arról, hogy miért engedjen el szilveszterezni Nyíregyházára, ő pedig kézzel-lábbal tiltakozott. Lássuk be, nem alaptalanul. Volt akkor már mögöttem néhány meredek focis túra, menekültem fehérorosz huligánok elől és a koliban sem én voltam a jó magaviselet mintaképe. De – hajtogattam apámnak – már majdnem felnőtt vagyok, és tudok magamra vigyázni. Megvertek a belaruszok? Nem. Hazaértem a túrákról? Haza. Van fegyelmim a koliban? Nincs. A megrovás nem számít. A kimenőmegvonás se. Szóval nincs. Na, ugye, hogy simán el lehet engedni egy szilveszteri házibuliba!

Apám végül beadta a derekát, azzal a zengzetes mondattal, amit nagymamámtól kölcsönzött erre a jeles alkalomra: „Aztán nehogy a híred hamarabb hazaérjen, mint te!”

Aztán ott ült január másodikán a Kelet-Magyarország friss lapszáma előtt, és a rendőrségi hírekben hosszan olvashatta, hogy „hétszázezres kár keletkezett egy örökösföldi panellakásban és az alatta parkoló autókban egy eldurvult házibuli során”.

 –

Persze már érkezéskor gyanút kellett volna fognom. A kisszobából félreérthetetlen hangok szűrődtek ki még az ordító zenén át is (valaki készségesen közölte, hogy a nagy mellű Detti az egy sráccal, aki régóta tetszett már neki), az akváriumba pedig már akkor belehányt valaki, így a zavaros vízben némi gyomortartalom mellett egy felfordult aranyhaltetem lebegett.

De hát túl sok erőfeszítésembe telt, hogy itt legyek, és nem is nagyon tudtam, mit kezdjek magammal, ha nem ebben az emlékezetesnek beharangozott házibuliban köszöntöm az újesztendőt, úgyhogy leültem a kanapéra, és maradtam. Úgysem láttam még házibulit belülről, épp itt volt az ideje, hogy belenőjek a műfajba.

Dacára annak, hogy egyedül én nem fogyasztottam alkoholt vagy egyéb tudatmódosítót a társaságból, csak foszlányos emlékeim vannak. Gondolom, az agyam nem tudott másként befogadni ennyi új és intenzív ingert. Megvan Detti nyögdécselése a kisszobából, amikor néhány órával később egy másik fiúval vonul félre. Új év, új pasi. Az is, hogy valaki kavargatni kezdi az akvárium telehányt vizét, egy másik hang pedig azt javasolja, kapcsolják be a tisztítóberendezést, elvégre azt pont ilyen esetekre találták ki. Aztán rövid zúgás és újabb öklendezés.

Emlékszem, hogy valaki reklamál, miért megy ötven perce végtelenítve Ol’ Dirty Bastard Shimmy Shimmy Ya című száma, mire egy kapucnis srác az asztal tetejéről leordít, hogy aki szerint ez egy szar szám, az húzzon el innen, mert csicskákkal mi nem bulizunk.

Eközben újraindul a dal, a srác dülöngélő mozdulatokkal táncol tovább a konyhaasztalon, és megint új emberek nyomulnak be a bejárati ajtón. Már nem is csengetnek, és nemhogy meghíva nincsenek, a meghívottak közül se ismeri őket senki, de hallották az utcáról, hogy itt Ol’ Dirty szól, és azt mondták, hogy akkor ez csak egy fasza házibuli lehet, így feljöttek.

Emlékszem arra, hogy azon gondolkodtam, miért engedi valaki, hogy a gyerek házibulit rendezzen, akinek hófehér padlószőnyege van. Meg hogy mit keres egy kétoszlopos bárpult egy örökösföldi panelház hetedik emeletén.

Aztán csak a kurjongatás rémlik, amire kiszaladunk a nappaliból: néhányan célba dobó versenyt rendeznek, amelyben az nyer, aki üres sörösüveggel eltalálja valamelyik alattunk parkoló autó szélvédőjét. A motorháztető nem ér, csak a szélvédő, hallom, ahogy mellkasig kihajolva ordít az egyik fiú, a másik meg hátba vágja, hogy jól van, baszd meg, akkor ezt nézd – és már repül is az újabb üveg, aztán csak az óriási csattanás, riasztóhang és üdvrivalgás.

Nesze, baszd meg, nyertél egy vodkát, rázzák a kezét a szerencsés győztesnek, aki azt mondja, a nyereményét szeretné felmelegíteni, ezért bekapcsolja a sütőt, és belehelyezi a palackot úgy, ahogy van, bontatlanul. Kétszáz fok elég lesz szerintem, mondja, és törökülésben elhelyezkedik a sütő előtt.

Néhányan követik, és csendben, áhítattal nézik, nézik a kivilágított sütőben álló üveget, mintha a tévét bámulnák.

Mindig is szerettem volna tudni, hány fokon robban fel a vodkásüveg, bólogat a srác.

Szerintem most menjünk, mondom a pasimnak.

Nem ellenkezik.

Bemegyünk a kabátunkért a hófehér padlószőnyeges szobába, ahol egy lány épp vörösbort locsolva óbégat. Azt már csak a küszöbről visszanézve fogom fel, hogy egy srác egy konyakosüveget vág a bárpult oszlopához, ami meginog.

Azt csak a csörömpölésből sejtem, hogy a srác végül teljesen elkaszálja az oszlopot. A rendőrök később ezt a feltételezésemet alátámasztják.

 –

Nem kell hazudnom a rendőröknek: senki nevét nem tudom a társaságból, kivéve a pasimét, de őt éppen most hallgatja ki két másik kolléga, mondják.

Az igazgató magába roskadva ül az asztalánál, a helyettes szörnyülködve néz rám, pedig szerintem büszke is lehetne, mert a rendőrök is eleve úgy jöttek ide, hogy mindenki azt vallotta: én voltam az egyetlen józan ember a buliban, jöjjenek hozzám, én biztos mindenre emlékszem.

Ez azonban látszólag senkit sem hat meg, miután megosztottam ismereteimet az úgynevezett házibuli eseményeiről. Hiába mondom a magyartanárnőnek, hogy csak tanúként hallgattak ki, ő úgy néz rám, mintha most vallottam volna be, hogy én vagyok Matuska Szilveszter.

A következő szünetre már az egész iskola tudja, hogy rendőrök jöttek értem magyarórára. A szemekben félelemmel vegyes tiszteletet látok csillogni.

 –

Másodikán reggel apám zord arccal rakja elém a kihajtogatott Kelet-Magyarországot. Hogy véletlenül nem Örökösföldön voltam-e ebben a bizonyos házibuliban. De igen, felelem. Csak én a durva részeknél már nem voltam ott.

Meg hát amúgy is hamarabb hazaértem, mint a hírem az újságban, nem?

 

 Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció