Savanyú sorsunk

Amióta beköltöztünk a WMN főhadiszállásra február magasságában, én, aki közel négy évtizedet lehúztam bejárósmunkahely-szűzként, kénytelen voltam szembesülni egy óriási problémával. És itt most nem a korán kelésről beszélek vagy arról, hogy a komfortos homeoffice-napok elmúltával kénytelen vagyok minden reggel átöltözni a pizsamámból. És nem is a határidők feszkójával vagy az ügyfelek esetleges akadékoskodásával van bajom. Nem, kérem, a helyzet ennél sokkal, de sokkal drámaibb. És rendszeresebb.

Mindannyiunk közös irodai életének fő megkeserítője ugyanis a „mi lesz ma az ebéd?" mizériája. Február óta kétszáz nap telt el. Ami egészen pontosan azt jelenti, hogy kettő, azaz kettőszázszor ültünk le mi, éhenkórász irodisták, dugtuk össze a fejünket, hoztunk rövid tanakodás után érett, felnőtt, közös döntést, majd kétszázszor megrendeltük valamelyik ételszállítótól az ebédet... Hogy aztán cirka kétszázszor kilencven percet, ami nem kevesebb, mint egymillió másodperc (!!!) azzal töltsünk, hogy (dolgozás helyett, hisz korgó gyomorral képtelenség olyan minőségi munkát ellátni, amit te, WMN olvasóként joggal megérdemelsz) a következő létfontosságú kérdéseket szögezzük egymásnak, mondjuk, félpercenként:

 – Te, figyi, mikor is rendeltünk? (Negyedórája.)

– Mikor kellene megérkeznie a kajának? (Isten tudja.)

– Csak én érzem úgy, hogy már ezer éve várunk??! (Könnyes, világfájdalmas szemek, elkeseredett össznépi fejcsóválás.)

– Csöngetnek! Csak nem az ételfutár??? (Nem, könyvcsomagot hoztak.) (De még mindig megehetjük a kézbesítőt.) (Lefogjam?)

– Ez motorhang? Csak nem a... (Nem, a gyomrom korgott.)

És ezek a tantaluszi kínok így mennek egészen addig, amíg végre tényleg meg nem érkezik csúnya, lefóliázott műanyag dobozkákban az ebéd, aminek megalázó, visszataszító voltát valószínűleg mi is észrevennénk, ha addigra a gyomorsav el nem pusztította volna minden agysejtünket.

Embertelenül folyt ez így, be kell látnod. Úgyhogy muszáj volt lépnünk az ügyben, mert ha ez így folytatódott volna tovább, akkor nemcsak újabb egymillió másodpercet dobtunk volna ki az ablakon (kopogó szemekkel), hanem idővel biztos, hogy felkoncoljuk valamelyik ételfutárt, mert megtébolyodunk az éhségtől.

Édes életünk

Így jutott eszébe a szélszes Gáspárnak nagyon bölcsen és még inkább gavallérosan, hogy mi lenne, ha hétfőnként én főznék bent az irodában, csütörtökönként pedig a Szentesi. Nekem erről pedig valószínűleg eszembe jutott volna a csalánba lógó f.szom, ami még véletlenül sem a Gáspáré, de szerencsére ezt a képet beelőzte az egyik kedvenc Jamie Oliver-receptem, ami olyan egyszerű és maceramentes, mint vasárnap reggel ágyban hempergőzni, viszont legalább annyira finom. Az meg már külön bónusz, hogy a házi Tudatos Nő (aka Szentesi) is rábólintott nagy kegyesen, és nem kezdte el kiverni a palávert, mint mostanában szokta, hogy az neki fúúúújjj, és nem kér ilyet, mert különben is, ő életmódot váltott, tudhatnánk.

Tudjuk. De ez az édes-savanyú csirke pont olyan, amitől mindenki boldog. (Kivéve talán a csirke, de őt nem kérdeztem.)

Ha otthon készítem, akkor egy egész csirkével számolok, aminek a belsejébe begyömöszkélek egy ujjnyi reszelt gyömbért egy csokor felvágott petrezselyemmel. De most nem volt se kedvem, se időm a csirke darabolásával bajlódni, úgyhogy annyi combot vettem, ahányan vagyunk. A többi ugyanúgy ment, mintha egy egésszel csinálnám.

A legtökéletesebb irodai ebédrecept – 7 főre (mégpedig hétfőre!) 

De azért más napokon is lehet enni, például szerdán! Felaprítottam hét kápiapaprikát, két ananászt, nyolc lilahagymát, majd szépen elterítettem egy nagyobb tepsibe. A zöldség-gyümölcs ágyra fektettem hét combot, meglocsoltam oíivaolajjal, sóztam-borsoztam, majd bedugtam másfél órára a 200 fokos sütőbe. A végén rákapcsoltam pár percre a grillt, hogy szépen megpiruljanak a combocskák. Közben kimértem másfél bögre kuszkuszt, megsóztam, olívaolajjal meglocsoltam, ráöntöttem három bögre felforralt vizet, elkevertem, letakartam öt percre, majd a végén még egyszer átforgattam.

A megsült zöldség-gyümölcs felét beletettem egy mély edénybe, meglocsoltam négy evőkanál balzsamecettel, megszórtam két evőkanál barnacukorral, majd összeturmixoltam. Ez lett a szósz a hús mellé.

Édes savanyú csirkecom

Finom lett, mindenki nagyon elégedetten lapátolta magába. Ezen a hétfőn végre nem kellett kiszolgáltatni magunkat a lelketlen ételfutároknak, és körülbelül annyi időt vett igénybe a főzés, mint amennyit amúgy az étel kiválasztására szoktunk fordítani. Az anyagiakról nem is beszélve, egy főre lebontva kábé 500 forintba fájt a történet.

A szélszes Gáspár vérszemet is kapott, és miután szedett magának még egy emberes adagot, megjegyezte, hogy, ugye, így mennyivel kényelmesebb volt az ebédelés, majd elkezdte firtatni, mit főzök jövő hétfőre. És akkor az én lelki szemeim előtt már épp megjelent volna a kép, amint jól orrba vágom, de aztán eszembe jutott az a jó kis thai leves, amit...

(Foly. köv.)

Fiala Borcsa