Így érettségiztünk mi – A WMN-csapat emlékezetes tételei

–

Idén már május 4-én elkezdődnek az érettségik, először a magyar írásbeli miatt izgulhatnak a végzős gimnazisták, 5-én pedig a sokak számára mumust jelentő matek írásbelire kell készülniük. 

A legtöbb gimnáziumban sajnos még ma is az a sokszor szajkózott narratíva a tanárok részéről, hogy az egész időszak valójában egy végtelen felkészülés az érettségire. Nagy kérdés, hogy ez a folyamatos nyomasztás vajon mennyire motiválja a gimnazistákat, ahogy az is, hogy valóban éretté válik-e az a fiatal, aki megkapja az érettségi bizonyítványát…

A válaszokat persze nem ebben a cikkben találjátok, ellenben felidézünk néhány szorongatónak induló, ám megnyugtatóan végződő érettségizős sztorit, hogy némiképp oldjuk a feszültséget a vizsga előtt álló fiatalokban.

Az irodalomtörténész unokája, aki elfelejtette, hogy nyelvtanból is érettségiznie kellene

Rezek Bori a mai napig gyakran álmodik arról, hogy gimibe jár, és érettségire készül… Hogy miért? Íme, Bori magyarázata:

„Valószínűleg azért, mert ez az időszak úgy ment el mellettem, hogy akkor észre sem vettem. Mivel végzősként fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni, ezért motiváció hiányában azt is elfelejtettem, hogy mikor lesznek az írásbelik –

egész pontosan a csütörtöki ballagáson tudatosult bennem, hogy hétfőn kezdődik a nagy menet.

Lement ez az öt nap, és mivel úgy éreztem, hogy végül is kezem-lábam megmaradt, legalábbis határozottan túléltem, ezért én belevetettem magam az »érettségi szünet« elnevezésű bulisorozatba. Sikerült teljesen letekernem magam körül azokat a hangokat, amelyek szerint ezt a pár hetet a szóbelire való felkészülésre kellett volna fordítanom; helyette átengedtem magam életem legőrültebb YOLO-jának.

Aztán drága nagymamám egyszer sírva felhívott, hogy azt álmodta, megbuktam az érettségin – és bár erre is csak kamaszosan legyintettem, magamban éreztem, hogy eljött a pillanat, amikor elő kéne venni az elmúlt hat év tananyagát.

A szóbelire egész magabiztosan érkeztem (ami főleg annak volt köszönhető, hogy itt már nem volt matek). Tudtam, hogy nekem elsősorban irodalomból kell jól muzsikálnom, mégiscsak a kedvenc tantárgyam volt kiskorom óta. Ahogy a tanterem előtt vártam – és próbáltam bemanifesztálni, hogy kihúzzam Déry Tibor Szerelmét (nyilván nem sikerült) –, egy osztálytársam kijött nagy boldogan, hogy ő a finnugor nyelvcsaládot húzta nyelvtanból.

Ott egy pillanatra megfagyott bennem a vér: vannak nyelvtantételek is?

Ez az apróság sajnos elkerülte a figyelmemet, úgyhogy kissé leforrázva, a megúszásra játszva léptem be a terembe, ahol az ismerős tanárokon kívül egy kedves arcú, idősebb hölgy is ült, aki így fogadott:

– Rezek Bori? A Kocsis Rózsa unokája? Hát húsz évig ültünk együtt az MTA Nyelvtudományi Intézetében.

Én felröhögtem, és annyit préseltem ki magamból, hogy »hát az baj«, de valahogy mégis belekapaszkodtam abba az érzésbe, hogy a nagymamáim itt ülnek a vállamon, és ezen most végig fognak segíteni.

Nem lett baj. Sőt. Húsz évvel később valahogy újságíró lett belőlem – nyelvtantételek nélkül is.”

Kis kitérő az érettségiző gyerekek szüleinek megnyugtatására

Nemrégiben jelent meg nálunk Polyák-Pásztor Diána pedagógus, neveléstudományi kutató, a Szia, Tanárnő! tartalmak szerzőjének írása, ami elsősorban a ballagó diákok szüleinek szól, nem pedig az érettségizőknek. 

Ha véletlenül kimaradt volna, melegen ajánlom, hogy olvassátok el! Még nekem is sokat segített, pedig a két lányom már az egyetemi felvételiket is abszolválta, de a fiam jövőre esedékes érettségije eléggé nyomaszt. Egy év múlva ilyenkor valószínűleg nem leszek ennyire nyugodt, mint most, pedig Szia, Tanárnő is megírta: 

„Összességében a legtöbb, amit adhatsz, az a nyugalom – erre a te prefrontális kérged alkalmasabb. A többi már az ő kezében van. Ültesd kispadra a mikromenedzsert, legyél a biztos hátország.” 

Szóval a szülőknek is nagy próbatétel, ha a gyerekük érettségizik, de most térjünk vissza a WMN berkeibe:

Amikor a pánik kiégeti a félelmet

Sándor Anna középkorásznak készült, így nem csoda, hogy nagy tétje volt, hogyan teljesít majd a töri szóbelin…

„»Csak ki ne húzzam Erdély aranykorát.«

Hetekkel előtte rágörcsöltem: jó voltam töriből, de ez a korszak valahogy nem állt össze – a sok fejedelem, az ilyen-olyan döntéseik. A megelőző napokban barátokat és rokonokat kértem félig viccelve, hogy szorítsanak, ki ne húzzam. Őszintén féltem tőle, és rutintalan vizsgázóként még dagasztottam is magamban ezt a félelmet.

Te is tudod, nyilván kihúztam.

Álltam a fülledt osztályteremben, kezemben a tétellel, előttem a tanárok kara. Az első csoportba tettek, ott szerepeltek az osztály büszkeségei, mindenki tudta, hogy a humán tárgyak mennek nekem. A matek-fizika tanárom, akinek a tárgyaihoz nulla tehetségem volt, de valódi értelmiségi emberként ezt tudomásul vette, és évek óta támogatta a bölcsésztörekvéseimet, bejött szintén, hogy meghallgasson. Úgy éreztem, elájulok.

Valahogy visszamehettem a helyemre, mert a következő emlékem, hogy bámulom a fehér lapot magam előtt – a pánik ugyanilyen üresfehérre törölte az agyamat.

Aztán elkezdtem töltögetni a papírt. Ide egy Rákóczi György, oda egy évszám, amoda egy intézkedés. Foltokban, mint egy mozaik, elkezdett összeállni a tétel. Az »össze« persze túlzás, mikor kiültem a kar elé a feleletre, pontosan tudtam, mennyivel szellősebb ez, mint az otthon kidolgozott verzió. 

Az történhetett, hogy a pánik kiégette belőlem a félelmet, mert a tételt végül szépen, összefüggően elmondtam (valószínűleg eleve túltoltam otthon a tételkidolgozást), még lendületesen hozzácsaptam a II. világháborús B-tételt. Dicséretet is kaptam – mégsem a siker maradt meg eleven emlékként, hanem a küzdés. Hogy hiába önt el a félelem, soha ne adjam fel.” 

A munkatársaim eddigi elbeszélései alapján az rajzolódott ki előttem, hogy Borira és Annára is nagyon jellemző, ahogyan vizsgáztak. Na nézzük, folytatódik-e ez a minta a továbbiakban.

Amikor az első vizsga után már nem ugyanaz az ember megy haza

Kőrizs Kata stílusváltása egészen lenyűgöző:

„Engem a szóbeli érettségi első napján, utolsó felelőjeként raktak be aznap, mondván, hogy »jól bírom a stresszt«. Ehhez képest az érettségi napján reggel, és végig a megnyitón is iszonyatos hányingerem volt (tudván, hogy három töritételre egyáltalán nem jutott időm), holtsápadt voltam, amikor pedig a megnyitó után hazaértem, és meglátott anyukám, annyira rosszul néztem ki, hogy inkább adott egy pohár Martinit.

Na, aztán a nap végén persze kihúztam az egyik olyan töritételt, ami nem ment túl jól, de egyszerűen kiírtam az atlasz hátuljából az időszakhoz kapcsolódó dátumokat és eseményeket, és ezt széles körmondatokban elmondtam. A többi tétel simán ment. Viszont az is izgalmas volt, hogy míg egész nap lézengtek a tanárok a teremben, az én feleletemre, lévén, hogy az aznapi utolsó volt, ott ült az osztályt tanító teljes tanári kar. Végül is az osztályfőnök számításai bejöttek, mert estére jó formába lendültem.

Másnap reggel pedig elmentem a fodrászhoz, és full rövidre vágattam az addig nagyon hosszú hajamat, azt hiszem, így távolítottam el »magamból« az azt megelőző hat év egyébként igen erős dresszúráját.”

Kata példája is jól mutatja, hogy még a hatosztályos gimikben is eléggé kirthatatlan az érettségivel való fenyegetőzés a tanárok részéről…

Számrendszerek egy bölcsésznek?

Kaiser Orsi már a modern kor gyermeke, őt végül egy YouTube-videó mentette meg a kudarctól:

„Előrehozott érettségit tettem informatikából, amihez őszintén szólva nem sok közöm volt. Gyakorlatilag bemagoltam mindent, amit csak lehetett: a számítógép alkatrészeit, a vírusokat és minden egyéb »finomságot«. Aztán egy nappal a vizsga előtt kiderült, hogy a tételsorból – fogalmam sincs, hogyan – kimaradt a számrendszerekről szóló fejezet, pedig azt is kérdezhették.

Úgy döntöttem, hogy mivel minden mást megtanultam, ezt az egy témát elengedem. Na, jó, ez így nem teljesen igaz: a vizsga előtti este azért megnéztem egy rövid YouTube-videót arról, mik is ezek a számrendszerek, és hogyan kell köztük átváltani – biztos, ami biztos, hátha mégis ezt húzom.

Másnap természetesen pont ezt a tételt húztam. Annyira szerencsétlenek éreztem magam, pláne hogy az előttem felelő osztálytársamnak mindössze annyi volt a feladata az érettségin, hogy elküldjön egy e-mailt a tanárnőnknek, aki amúgy rendes volt velem.

Finoman terelgetett, ahol tudott, én meg próbáltam úgy tenni, mintha legalább félig tudnám, miről beszélek. A vége meglepően jól sikerült, egész korrekt pontszámot kaptam.”

Nos, Orsira és Katára is abszolút jellemző a saját története, úgy tűnik tehát, hogy folytatódik a speciális „érettségimintázat”.

Minimális tudás maximális stratégiával

Vannak, akik a legnagyobb nyomás alatt kapják össze magukat – és vannak, akik roppant ravasz módon ússzák meg a legnehezebb helyzeteket is, Nyáry Luca elég jó példa ez utóbbira:

„Egyszer átmentem úgy egy német nyelvvizsgán, hogy konkrétan egy büdös szót nem beszélek németül. Az volt a taktikám, hogy úgy teszek, mintha tudnék németül, csak nagyon ideges lennék. Bemagoltam pár alapmondatot, meg olyanokat, amikkel tudtam manipulálni a beszélgetést, (pl. »kicsit beteg vagyok«, nyilván számítottam arra, hogy meg fogja kérdezni, mi bajom van), és azt is tudtam, hogy lesz benne levélírás, úgyhogy azt a formátumot is megtanultam, és csak behelyettesítettem a szavakat.

Működött, leadhattam a németet, de így visszagondolva, annyi energiát fektettem abba, hogy elcsaljam, hogy igazából akár meg is tanulhattam volna németül.”

Azt hiszem, Luca példája is jól mutatja, hogy az érettségi és a nyelvvizsga is pont az a helyzet, amikor nem biztos, hogy az számít, amit tudsz, hanem inkább az, hogy mit kezdesz azzal, amiről azt hiszed, hogy nem is tudod.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a ti érettségiző sztorijaitokra is! Meséljetek!

Tíz évvel ezelőtt jelent meg egy cikkünk amelyben megmutattuk a vállalhatatlan tablófotóinkat, Kormos Anett pedig elemzett bennünket a képek alapján. Ha nevetni szeretnél, kattints IDE!

Both Gabi