–

Hajnal fél kettő van, a vécé padlóján ülök a gyerek mellett, aki a strandon lenyelt valami kihagyhatatlan nyári gyomorvírust. Miközben a lehető legmegnyugtatóbb hangomon igyekszem duruzsolni neki, hogy minden rendben lesz, az egyik kezemmel a hátát simogatom, a másikkal a szememet dörzsölöm. Valószínűleg onnan kerül az ujjamra a glitter, ami megcsillan a víz alatt, amikor negyed három körül elkezdek bugyit mosni a csap alatt. Másfél napja még egy fesztiválon voltam, ahol a legnagyobb gondomat az jelentette, hogyan találok vissza a main stage-től a sátramhoz.

Most akkor szégyelljem magam?

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki teheti meg, hogy gyerek nélkül utazzon. Van, ahol ennek anyagi akadálya van, máshol nincs kire bízni a kicsiket. Pontosan tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért a nyári szünet öt napjára teljes lelki nyugalommal tudom hazaküldeni vidékre a lányomat nagymamázni, amíg én a párommal nomád erdei tündévé változom egy pszichedelikus fesztiválon. De azt is tudom, hogy amikor a játszótéren, a homokozó szélén ülve szóba kerülnek a nyári tervek, nem ez az elsődleges oka, hogy csak félve merem – ha egyáltalán – elmondani, hogy fesztiválozni megyek.

Hanem az, hogy cenzúrázom magam.

A momshaming – vagyis az anyák társadalmi megbélyegzése és megszégyenítése olyan döntések vagy élethelyzetek miatt, amelyekre nincs objektíven „helyes” vagy „helytelen” válasz – nem a gyerek születésével, nem az első rúgással, de még csak nem is a terhességi teszten megjelenő két csíkkal érkezik. Kislánykorunk óta szívjuk magunkba, ezt kérik számon rajtunk, amikor csúnyán beszélünk, nem pakoljuk el a játékainkat, vagy bokán rúgjuk a szomszéd Pistikét, mert hiába szóltunk neki négyszer is, megint keresztüldöngött a homokvárunkon: „Hát milyen anyuka lesz így belőled?!”

Az anyák szentté válnak, de mennybe nem mennek

Mindez persze nem volt így a világ kezdete óta.