-

Óvodáskoromban kezdődött. Hamar feltűnt az óvónéniknek és a csoporttársaimnak, hogy egy kicsit más vagyok, mint ők. Nem nagyon beszélgetek senkivel, inkább egyedül játszom. Próbáltak rajtam segíteni, de nem igazán hozott eredményt.

Általánosban sem volt jobb a helyzet. Az osztálytársaimmal, tanáraimmal nem beszéltem. Mindenről írásban adtam számot. Volt, hogy egy verset kellett megtanulnunk. Mivel az osztály elé nem álltam ki; nem mondtam el, ki kellett találni valami más megoldást. Így otthon felmondtam egy magnókazettára, amit bevittem az iskolába, a tanárnő meghallgatta, és ezt osztályozta.

Már egészen a kezdetektől próbáltak szakembert is bevonni. Több pszichológusnál is voltam, de egyik módszer sem hozott tartós eredményt.

Még a Vadaskerti kórházban is eltöltöttem egy hetet, ott kaptam egy gyógyszert, ami időszakosan kicsit javított a helyzeten, elkezdtem beszélgetni a társaimmal, de aztán újra visszaestem.

A szakmai vizsgámat is írásban tettem le, a szóbeliket is. Ugyanabban az iskolában érettségiztem, két teljes évig jártam gimnáziumba, a másik két évfolyamot fél év alatt végeztem el, különbözeti vizsgával. Akkor eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Hiszen már majdnem elértük az érettségit, azt pedig csak szóban lehet letenni. Tizenegyedikben a félévi vizsgát már szóban teljesítettem. Ugyan nem ment egyszerűen a feszültség miatt, de az érettségin is sikerült szóbeliznem.

Mindig voltak, vannak és valószínűleg lesznek is olyan emberek, akik nem értik meg a betegségemet. Mert ez betegség. És én igyekszem meggyógyulni belőle, ám ez nem könnyű.

Ami másnak természetes, az nekem nehézséggel jár. Amíg a többségnek az a normális, hogy ha kérdezik, folyékonyan válaszol, nekem ez nem megy könnyedén. Ha tudom előre, hogy meg kell szólalnom, gyomorgörcsöt érzek, extrém módon izgulok, ettől nehezen megy. Vagy egyáltalán nem.

Az egyetemen sem sokat kommunikálok, de mostanra nagy nehezen eljutottam odáig, hogy kiállok a többiek elé, és tartok mondjuk egy kiselőadást. A szóbeli vizsgáim alól sem kérek felmentést. Nekem már ez is óriási előrelépés... Lassan tehát fejlődni látszik a dolog. A mostani helyzet korántsem az út vége, de igyekszem nem visszaesni.

Talán idővel majd a beszéd is természetes lesz, igyekszem, hogy ez így legyen.

Anita