A Szegény párák, a Saul fia és a Kockásfülű nyúl „szülőszobáján” jártunk – Így készül a diafilm

–

A diafilmezés illata

Ha valakinek azt mondod: diafilm, annak nagy valószínűséggel azonnal beugrik jó pár hangulatos este, amikor előkerült a régi vetítő, egy üres falra fénykocka vetült, a fénypászmában láthatta a táncoló porszemeket, és biztosan még mindig az orrában őrzi a diafilmezés jellegzetes illatát. Ennek a semmivel sem összetéveszthető szagnak a fémházban lévő lámpa izzója az egyik okozója, amitől felhevül a film (ezért egyébként javasolják is, hogy néhány film levetítése után tartsunk egy kis szünetet, nehogy megégessük a kezünket a vetítő fémburkolatával), a forró géptest illatába pedig belevegyül a benne lévő por szaga, illetve az átmelegedett filmszalagé is.

Saul fia és Boribon: bizonyos szempontból egykutya

A Budakeszi úton található NFI Filmlabor, a hatvanas években Magyar Filmlaboratórium néven kezdte működését, itt készült többek között a Saul fia és a Szegény párák is. Eleinte mozifilmek utómunkájára szakosodott, de már akkor is gyártottak diafilmeket – ez azért is valósulhatott meg, mert a két technológia teljesen ugyanaz. Ugyanazokat a nyersanyagokat, negatívot, pozitívot, és ugyanazokat a vegyszereket igényli a két folyamat, csak a végeredmény más: az egyik mozgó-, a másik állófilm.

Kifordított világ

A hagyományos filmgyártás folyamata régebben úgy festett, hogy a kamerába befűzték a negatívot, felvették a filmet, így a negatívon keletkezett egymás után rengeteg kép. A hagyományos film fényérzékeny anyag, negatív képet produkál – amiben a nevével ellentétben semmi rossz nincsen. Azt jelenti, hogy ami a természetben világos, az a filmtekercsen sötét lesz, és fordítva. Ahhoz, hogy ez értelmezhető és élvezhető legyen, a negatívot le kell másolni egy pozitív kópiára, ami épp úgy fest, mint egy negatív: szintén fény hatására sötétedik.

Azaz úgy működik, mint a matematikában a „mínusszor mínusz az plusz” képlet: a pozitív filmszalag visszaállítja a világ egyensúlyát, avagy természetes megjelenését.

És hogy még inkább szebb színben lásd a világot, még azt is elárulom: egy negatívból rengeteg pozitívat lehet készíteni. Hát mi ez, ha nem egy idilli világ képe? A filmeket egyébként egy Arri Laser nevezetű levilágító berendezéssel készítik, melyet a német, több mint százéves múltra visszatekintő, Arnold and Richter cég készíti. 

Lézerszem 

Egy képkocka 4096-szor 3112 pixelből áll, minden egyes pixelt más teljesítménnyel tud megvilágítani a piros, kék és zöld lézer attól függően, hogy milyen adat szerepel a fájlban, mely az emberi szemben lévő szenzorokat szimulálja. A fekete-fehér filmeken ezüsthalogenid nevű vegyület található, melyet ha fény ér, akkor az a fény mennyiségétől függően nagyon vékony réteg színezüstté alakul át. A színes filmben is ezüsthalogenid az információt rögzítő közeg, de van rajta piros, kék és zöld réteg is, aminek az ezüsthalogenid adja át az információt. (És ilyenkor örülök meg nagyon, hogy ezt az egész folyamatot nem nekem kellett feltalálni!)

Fábri a hívógépen

Ezek után következik a munka, amit teljes sötétségben kell végezni: az exponált nyersanyagot egy kazettában készítik össze, a vaksötétben csak a tapintás tud némi segítséget jelenteni. Egy kazettába összesen hatszáz méter film fér bele, ezt utána a hívógépre teszik fel (melyek egyébként a legkiemelkedőbb filmesek után kapták a neveiket: Fábri Zoltán, Radványi Géza, Huszárik Zoltán, és Dobrányi Géza is megtalálható az üzemben).

Itt a strapabíró poliészter anyagú pozitív film, a hívógép zárt rendszerén keresztül előhívódik, ami alatt jó pár vegyszerben meg kell füröszteni (ahol természetesen az sem mindegy, hogy melyikben mennyi időt tölt el), mielőtt a szárításra kerülne a sor. Ezután már szabad szemmel is lehet látni a képet.  A gépek 1500 méter/órás sebességgel tekerik a szalagokat.

Egy 100 perces mozifilm általában háromezer méter hosszú, de készült már itt olyan produkció is, amelynek a leforgatott nyersanyaga 180.000 méteres volt.

Végtelenítés

Az előhívott, már nem fényérzékeny negatív ekkor bekerül az összeállítóba, ami azért fontos, hogy megfelelő hosszban lehessen használni. Ehhez egy hurkot készítenek az anyagból, majd sor kerül a fények és színek, illetve a fedettség beállítására – méghozzá az alkotók igényei szerint. Itt kapnak a filmek egy fényszalagot is, mely olyan információkat tartalmaz, mint hogy hol van a startpont, milyen képkockáknál kell a fényeket váltani, illetve hogy a vörös, zöld és kék milyen értékben szerepeljen a végeredményben. A film ezután a megrendelőhöz kerül, aki kiértékeli, ilyennek képzelte-e, vagy sem, sikerült-e megalkotni azokat a színeket, képi világot, amilyet gondolt, vagy sem. Ha elégedett a végeredménnyel, akkor a másolat alapján már el is indulhat a szériagyártás. Ha nem, akkor a film megy vissza a Filmlaborba, ahol igény szerint még módosítanak a fényértékeken. 

Érdekesség, hogy mivel a gépek nagyon régiek, ezért a hozzájuk passzoló kiegészítők is azok, talán a Filmlabor az egyetlen hely még a világon, ahol változatlanul használnak floppykat.

Szériagyártás

Végül a kopista másolatokat készít a filmekről. A hurok folyamatosan fut, és ahány példányt kér a megrendelő (ötszázat vagy hatezret) a filmből, annyit állít elő. A sebessége ennek is lenyűgöző: a kopírgép hatvan méter filmet tud készíteni egy perc alatt. 

A szériagyártás után, már a Diafilmgyártó Kft. előkészítőjében, a filmeket kézzel szétvagdossák, majd külön-külön, filmcímenként egyesével bedobozolják a végén… hogy aztán a boltból hozzád kerüljön, és megmutathasd immár a gyerekeidnek a te kiskorodból való varázslatot: például A kiskakas gyémánt félkrajcárját.

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

Fiala Borcsa