Ha van a cipőnek évszaka, akkor ez az ősz

Le kell rúgni végre a június közepétől hordott klaffogó, immár vállalhatatlanná mocskosodott, de imádott strandpapucsot, és kénytelen-kelletlen szembesülni vele, hogy évszakváltás van –

azaz zokni kell, harisnya, vízhatlan lábbeli, szabadságos mezítláb helyett decens irodai lépegető.

Nálam sajnos spanyolcsizmás kínzással ér fel a cipővásárlás, viszonylag korán, tizenhárom éves koromban lett negyvenes a lábam, de már nem zavar, mert az összes eladhatatlan, leértékelt, és még elfogadható 41-es is simán rám jön, és némi papírzsepis kitömés árán volt már 42-es topogóm is a bohócosan hippi korszakomból.

Ősz elején, ebben a – divatnyelven szólva – PreFall-időszakban szoktam osztályozni a készletet, és mustrálni, mit is vehetnék még a lábamra a korábbiakból, és mi hiányzik.

Állok a szekrény előtt, és nem értem, hogy a fenébe voltam képes megvenni egyes topogókat…

Húszévesen: ördögi körök

Éppen csak kinőttem az Alföldipapucs-korszakomból, a cowboyos bőrbakancsból meg a hamisított sportcipőkből. Ott álltam a boltban, és le voltam nyűgözve. Volt már komoly munkahelyem és vőlegényem, így megvettem életem első nagyon nőcis bőrcipőjét.

A fizetésem egynegyedébe került, de ez nem tántorított el. A sötétkék, kúpos sarkú, kerek orrú olasz csodát egy belül lángvörösre festett dobozba árulták, puha, fátyolszerű tasakokba csomagolva külön a bal cipőt, külön a jobbat – és a doboztetőn még egy buja idomokkal megáldott női sziluett is domborított, kezében feltartott szigonnyal, fején ördögszarvakkal. Egyszóval a termék maga volt a megtestesült luxus és romlottság.

Ekkor a barna vászonszoknyás, csíkos kardigános és bőrtarisznyás korszakomat éltem.

Fogalmam sem volt, hova- és főleg mihez fogom én ezt felvenni, csak azt éreztem, hogy nem ereszt, meg kell szereznem, őrjítően kell.

A boltban felpróbáltam, csak harminckilences volt. Sebaj – kalkuláltam – nekem igazából harminckilenc és feles a lábam, vagy na, jó: harminckilenc és háromnegyedes. A bőr különben is olyan, mint a világegyetem, az idő meg úgyis mindjárt hűvösre fordul, hidegben a dolgok összemennek, nyilván a lábam is, egyszóval jó lesz ez.

Nem lett jó. Tán kétszer volt rajtam az utcán, mindkétszer begörbített talppal jártam hazáig, csak befelé sziszegve, és egy ilyen szituban az ember hiába próbál decensen lépegetni, a fájdalom és a kín ott jár szorosan a nyomában. Az ördögi csodacipő kerek huszonöt éve van a vörös belsejű dobozban, fehér fátyolba burkolózva – mint aki tetszhalálban várja a második feltámadást.

Ki tudja? Az ember öregkorára úgyis összemegy. Hátha a lábra is igaz…

Harminc után: a lapos balerina és a zsiráf

Divat lett a boszorkánycipő, én egy fekete fűzősben pompáztam, ami bársonyból készült, imádtam. Ha megsérült, megvarrattam, ha elkopott, megsarkaltattam és hordtam rendületlenül. Egyszer megint javíttatásra várt az ajtó mellett egy zacskóban, amit összekevertem a szemetessel.

Sutty, kidobtam véletlenül a kedvenc cipőmet – és amikor egy óra múlva észrevettem, feltúrtam utána az utcai konténert, úgy, hogy derékig lógtam bele, már nyoma veszett.

Évekig babakocsikat tologattam

Elgurult játékok után kúsztam, gyakran kellett nagyon gyorsan kibújni a lábbelimből, és az asztalon meg korlát tetején táncikáló gyerek után mászni. Balerinacipő-kollekcióm ekkor kezdett gyarapodni, gyakorlatilag az igazi hóhelyzet kivételével minden időjárásra jó volt valamelyik.

Komolyabban egyszer inogtam csak meg, mikor leértékeltek egy ezüst-fekete pántokkal kombinált magas sarkú gyönyörűséget a helyi multiban, és én megint megvadultam: ENNYI pénzért csak nem lehet itt hagyni? Jó lesz majd esküvőre… vagy diszkóba… vagy színházba…

Két kisgyerekes anyaként pont nulla alkalommal jártam abban az évtizedben ilyen helyekre, de kit érdekelt?

Elmúltak már azok az idők, hogy magas nő ne vehessen fel magas sarkút, nem?

Egyszer felvettem ezt a csodát egy iskolai eseményre is, ahova egy kosarazó méretű munkatársam kísért el, és amikor megérkeztünk, a gyerekek röhögtek: „na, megjöttek az Avatárok!”. A pántos izében égett a talpam, éreztem a talaj minden apró kavicsát, a sarka rémisztően imbolygott alattam. Otthon ez is bekerült a dobozába, én pedig visszanyertem a megszokott 182 centimet a 190 helyett.

Negyven felett: kukázok egy „Konzervet”

Visszatért a kényelem időszaka: nyáron papucs, télen csizma, a kettő között pedig valami átmenetet képező bebújós sportos. A család legkisebb tagjai cseperedtek, kamaszodtak, kezdtek márkákba burkolózni, és azt vettem észre, már egyesével is olyan árú topogóik vannak, mint az én összes lábbelimé együtt véve.

„Édesanyám hosszú hajú, jó ruhái és nagyon szép cipői vannak” – írta a lányom egy kisiskolás anyák napi dolgozat bevezetőjében, bizonyára pillanatnyi elmezavar hatására, mert akkoriban nyolc hónapon át egy fekete, kopott bokacsizmában rohangáltam, szarvasmintás térdzoknival.

Eközben minden második emberen megjelent egy semmilyen, sima, fehér, vagy fekete magas szárú tornacipő, amire azt mondtam, erős pszichedelikus szerek hatására sem fogom magamra venni soha, mert ilyeneket hordtunk futáshoz a tornaórán, átok büdös gumiszaga volt, és mire befűztem, ki is csengettek. Egyszerűen randa és uniformizált, ráadásul van pofájuk ennyi pénzt elkérni érte, mert rajta van a sarkánál az a hülye kerek címke, „Konzerv-tornacipő”, csak egy divathóbort, nem lesz ez tartós.

A lánygyereknek közben ugyanakkora lett a lába, mint az enyém, és már nem is kunyorált szokása szerint, hogy

„anyu, ha már halott leszel, ugye, megörökölhetem a cipőidet?”.

Szó nélkül rámolta ki a szekrényt, és zabrálta el a legjobb darabokat, aztán taposta szét azokat holmi osztálykirándulásokon és barátnőzős flangálások alkalmával.

Rá kellett jönnöm, az ember ilyenkor már csak arra vágyik, hogy az a néhány meglévő lábbelije ne törje sehol, ne nyomja, ne csikarja, és ne kerüljön egy vagyonba, ha a három gyerek cipője már úgyis három vagyonba volt.

Egyszerűen csak néhány pár cipő legyen, amit nem néznek le róla a munkahelyen, sem a cukrászdában, meg legyen egy másik, arra az évi három alkalomra, amikor az előbbiek cikik. Aztán eljön az idő, amikor ezen is átlép az ember, és mi marad?

A cipők kikristályosodott kvintesszenciája, a korábban legyalázott, ócsárolt címkés tornacipő.

Én kérem, az elsőt a neten vettem egy használt könyv áráért, a másodikat pedig az utcai kukában találtam, a társasházunk előtt. Az évekkel korábban a szeméttel kiszórt boszicipő helyett ott csücsült a kommunális hulladék legtetején, szatyorban egy vadi új, fekete Converse.

Nem tudom, véletlenül került-e oda, vagy annyira jól élünk már, hogy ilyesmik is a szemétben landolnak – én mindenesetre betáncikáltam vele a házba, kimostam és felvettem – csak sajnos túl nagy volt rám és ormótlan, így pár nap múlva elajándékoztam egy hajléktalan srácnak.

Para a gyerekosztályon

Nyáron tökéletesen elvagyok a lábujjközös papucsommal, a többi évszakban meg hordom, ami a szekrényből kiesik, kényelmes és időjárás-kompatibilis. Nálunk (és gyanítom, más családban is) inkább a gyerekcipő-vásárlás az igazi para, egyrészt nem érti az ember, hogy a fittyfenébe kerülhet egy normális 23-as gyerekcipő annyiba, mint a heti konyhapénz, másrészt miért olyan bonyolult már a próbafolyamat is, ha gyerekkel mégy cipőboltba.

Iskolakezdés körül volt módom megfigyelni sorstársaimat: minden második anyuka és apuka az osztályban szükséges vászoncipők és a kinti gumicsizmák standjainál körözött keselyűszerűen, és igyekezett megértetni a kiskorúval, hogy az a delfinmintás miért lenne jobb választás a Batmanesnél, és guggoltak izzadva és sóhajtoztak hozzám hasonlóan amiatt, hogy a delfinmintás viszont nem megy fel a gyerekre, valami rendellenesség van a rüsztjével, ilyen láb nem is létezik, de amúgy normális, hogy erre a gyerekre nagyjából semmi sem passzol?

És hogy micsoda pszichológiai járatosság kell rábeszélni egy óvodást, hogy ne a lábánál fél számmal kisebb hercegnős szandit vegyük már meg őszre, mert azt már két hét múlva sem fogja tudni felvenni a térdig érő tócsákban, nemhogy jövő tavasszal.

Én egyébként jelenleg szökésben vagyok, mint „bűnelkövető” anya. Elloptam ugyanis a lányom dzsungelmintás tornacipőjét, és most abban villogok. Neki vettem nyár elején, de csak kétszer hordta, szóval tulajdonképpen ő a hibás, hogy nem bírtam ellenállni a csábításnak…

 Kocsis Noémi