Mezítláb

Végre lefejtem a lábamról a cipőt, és kiszaladok a fűre mezítláb. Érzem a talpam alatt a hűvös fűszálakat, a betonjárda érdességét, lecsípek egy kis virágot a lábujjaimmal. A levegő szabadon áramlik fogságból kimentett lábam körül. Olyan, mintha egészen meztelen lennék, része a természetnek, végre igazán merek  kapcsolódni is. Védőfelszerelés nélkül. A fűszálak, a föld körbeölelnek, a lábam nyújtózik, minden puha, csiklandós, biztonságos, de kalandra hív. Jaj, de jön a másnap...

Körömcipőben

Reggel öltözködés közben felveszem, és újra meghökkenek azon, mennyire megnyújtja a lábamat. Kis luxus ez, amitől szebbnek érzem magam, még ha nagy árat is fizetek érte a bokaficam kockáztatásával. A trampli-érzés elmúlik, szexis, magas, jó alakú nőnek látom magam, így tárgyalok a kis kávézóban, okosan, magabiztosan, felkészülten, felnőttesen. Élvezem, ahogy megnéznek a járókelők a bankba menet, de a nap végére már fáraszt az egyensúlyozás. Amikor végre messzire rúgom magamról a szobában, elhatározom, hogy most néhány hónapig tutira mellőzni fogom, ennyi elég volt.

Sportcipőben

Rohangáló, mindenre kész anya és dolgozó nő vagyok, épp a gyereket húzom magam után a papírboltba, onnan megyünk még a fogorvoshoz, utána vásárolni. A cipő ennek megfelelően kényelmes, hajlik a talpa, alkalmazkodik a tempóhoz, ahogy végigvágtatunk a városon. Kicsit aggódom, hogy mindenhová odaérünk-e, a lábam izzad, amikor a pénztárnál fizetni kell, de hatékony vagyok, jó problémamegoldó, lépcsőzésre, fogócskára kész, fáradhatatlan. Jól kitaposott, kényelmes cipő ez, mindenre jó, nem nyikorog, gyakran észrevétlen.

Szandálban

Megint imbolygok egy kicsit, a pántok belevágnak a lábfejembe. Esti randi, a megszokott helyen, de most minden más – én vagyok más. Hódítani akarok, de csak arra tudok gondolni, milyen kényelmetlen ez. Otthon még szexi voltam, simogatnivaló, puha lábakkal, de most megöregedett vénasszonynak érzem magam. Nem érdeklem. Megint csak a munkájáról beszél, pedig több hónapja nem bújtunk össze, de mindig kimenti magát. Szorongat a kudarc. Érzem, ahogy kilakkozott körmű lábujjaim egyre kisebbre zsugorodnak, a sarkam ráncos lesz, a lábfejem besüpped, és csak eltűnni szeretne a puha takaró alatt, egyedül. A szandált sírva kivágom a kukába.

Gumicsizmában

Jó érzés, ahogy védi a lábam mindentől – még a vegyi anyagoknak is ellenáll. Nagyon falusias vagyok, aki bátran cuppog átázott földanya sarán, kaszálásra érett szúrós réten, csalánban, gazban. Nem érint, nem bánt, nem ijeszt meg semmi, a városiak félénk, kényeskedő tipegésére Matulaként pislogok, megyek a róka után a nádasban, aztán vissza a tyúkudvaron át, holnapra új túrát szervezek a kilátóhoz, miközben nem bánom, hogy a gumiipar remekében elformátlanodnak a virgácsaim. Ide ez kell. Este aztán moshatom le magamról a vidék minden színét-szagát, a kád alján földcsík kígyózik, holnapra tisztának kell lenni és illatosnak, jön a balerinacipő, különben megfordul a lenézősdi a városiakkal. A tegnap lemosott lakk után árván, magányosan sápadoznak a körmeim. Mandula áldóan teszi rájuk puha mancsát, mellém szusszan, megnyugszom.

Amikbe nem fér bele a lábam

A tízcentis, csillogó magas sarkú ezredszerre is töri a lábam, ha csak felpróbálom. A Kati egy éve győzköd, hogy ebben mennyire szebb leszek a céges bulin, de ragtapaszokkal sem működünk mi együtt. Inkább elutazom a hétvégén, minden cipőm szorít már. Végre otthon, a szülői házban. De akárhogy szuszakolom, nem tudom belepréselni a lábam a harminckettes, régi gyerekcipőmbe, pedig anyám csak akkor lesz elégedett. Egy ideig rángatom, mert a konyhából kiabál, zsarol, aláz, de aztán feladom. Harminckilences a lábam, anyám! – állok elé. Az nem lehet – mondja erre ő, itt a cipőd, vedd fel, felfázol. Az összes többit elzártam a szekrénybe, minek neked az a sok holmi, nekem a te korodban csak két cipőm volt. Harminckilences! – kiáltom újra sírva, aztán Mandulával a sarkamban kirohanok az udvarra mezítláb. 

Fenyvesi Zsófi

Képek: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT