–

Utál mindent, amivel egyébként, ha nincs is más otthon, vagy éppen éhségsztrájk folyik, bármelyik kölköt le lehet kenyerezni. Apropó, kenyér: azt se szereti. Pedig az én álmomban (és a legtöbb anyának van ilyen) a gyerek a minimum tízórás alvása után frissen ébred a saját (!) ágyában, közli, hogy éhes, majd frissen facsart narancslevet iszik, hozzá teljes kiőrlésű gabonából készült akármit ropogtat, hozzáadott cukor nélkül, eszik még egy kis gyümölcsöt, majd elcsomagoltatja velem a joghurtját az iskolába. Ott mindent megeszik a menzán, repetát kér a hajdinából. Hazaérve nem csokiért könyörög, miközben mögötte nagy halomban állnak a szaloncukrok, hanem valami tápláló és egészséges köretet kér biohússal, aztán megint gyümölcsöt eszik, és sír, ha nem adok neki salátát.

Ezzel szemben Klárika – valódi nevét nem merem közreadni – körözött, általam bújtatott nemevő. Az összes ismerős anya vádlón néz rám, hogy mit rontottam el. Mi az, hogy Klárika nem szereti se a kechupöt, se a majonézt? Biztos mindig kölesgolyóval tömtem. Nem eszi meg a szalámit, a kenyeret, a paprikát, a hagymát, semmilyen szendvicskrémet, se a sajtot, hát mégis… hogy csinálok neki szendvicset? A válaszom egy halk, beletörődött sóhajjal: sehogy.

Klárika vajas kiflit hajlandó enni, amin nincs még véletlenül sem semmi más, és látványos öklendezésbe kezd egyetlen szem köménymagtól.

Viszont állandóan éhes, főleg este, ami normális, csak nincs az az isten, hogy meg is egye, amit elé teszek. Mert mi az, hogy barna rizs? A fehéret szokta megenni (szokta, haha. Néha megeszi.)  Délután és este választhatok, hogy vajas kiflit kenek neki, vagy főzök virslit, de ahhoz nem vajas kiflit kér, hanem simát, sütök halrudacskát (végre valami értelmes), de abból se akármelyiket, hanem a drágát, hozzá adok sült krumplit vagy főzök zabkását (áldja érte az isten), esetleg szigorúan és alaposan sárgátlanított tojásfehérjét, tálalok gránátalmát (az elkényeztetett fattya), mandarint, banánt vagy almahajókat, de itt kész, kifújt. És egyébként is, mi az a folt az almán?

Klárika viszont orvosilag is kénytelen enni. Mármint nemcsak azért, mert fejlődésben lévő gyerek, akit nem szintetikus vitamintablettákon akarok felnevelni, hanem azért, mert Gilbert-szindrómás. Ez az a rendellenesség, amitől én két napig a legnagyobb frászban voltam (beteg a gyerek, most mi lesz), nem gyógyítható, viszont nem jár különösebb bajokkal sem, a szervezete nem jól bontja le a bilirubint. Ha stressz éri, vagy túl nagy fizikai megerőltetés (vagy bevodkázik), akkor besárgul, de akkor is, ha éhezik, ezért úgy kétóránként ajánlatos lenne ennie. Ehhez vedd hozzá, hogy a Gilberttől, vagy csak úgy az én kedvemért azonnal hányni kezd, ha kicsit is éhes, és öt percre buszra ül (vagy bármilyen más közlekedési eszközre), és kezded érteni az elcsigázottságot a tekintetemben. A finnyás gyerek, akinek kötelező lenne ennie. Vicc.

Tudom, hogy minden gyereknek van egy válogatós időszaka kisebb korában, és az összes anyát azzal nyugtatgatják, hogy maximum pár hónap, és elmúlik. De ő nyolc éve ilyen.

És hol van a háború? Sehol. Mondjuk, ha ez a két idióta továbbra is azon veszekszik, kinek nagyobb a piros gombja, akkor lesz, de ezt senkinek nem kívánom. A háború a szülőknek azért jön jól, mert meg lehet vele fenyegetni a gyereket, – fényképekkel még hatásosabb – hogy „látod, amikor negyvennégyben nem volt még krumpli sem, szegény gyerekek megettek bármit, amit eléjük tettek! Örülj hát a főzelékednek, és légy szíves, tuszkold le a torkodon!” De nem, a háború elég rég volt ahhoz, hogy én se tudjam, mi az az éhezés, és ez nem panasz, de őszintén szólva nem  maradt mivel zsarolnom a finnyás gyerekemet. A régi falusi módszer, ami szerint „ha nem eszed meg, kapsz egy fülest, aztán mehetsz kapálni”, szintén nincs az eszköztáramban. Éhezni nem hagyhatom, tehát nem lehetséges a jó öreg „ha nem eszed meg, nem kapsz mást” sem. Így morogva szedem ki a sárgáját a keménytojásból, és ahol tudom, igyekszem átverni a gyereket, ehetetlennek nyilvánított dolgokat tömve bele trükkösen, sok tejföllel leöntve. Néha lebuko,, ilyenkor vádlóan néz, én meg alig várom a kamaszkort, amikor még azt is közölhetem vele, hogy a Gilbertje miatt a bulikban nem ihat alkoholt...

 Fenyvesi Zsófi

Olvasd el Fiala Borcsa írását is: Habzsi Dőzsi és Kákabél – Mit kezdjek egy finnyás gyerekkel? 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/gpointstudio