Egy csepp fűszeres Ázsia az Újlipót szélén – Kipróbáltuk a Khant

–

Onnan látszik a legbiztosabban, hogy az ember lánya erőst öregedésnek indult, hogy egyre jobban hasonlít az anyukájára. Nem elég, hogy néha, ha megpillantom magam a tükörben, akkor édesanyám feje néz vissza rám, hogy a gyerekeim fegyelmezésekor gyakran az ő szavai bucskáznak ki a számból, de most már étterembe sem tudok menni anélkül, hogy ne csússzon az orromra anyukám szemüvege.

A mutter ugyanis eredeti hivatása szerint építészmérnök, hobbiszinten pedig elvakult belsőépítészeti dizájner. Az hagyján, hogy az én lakásomat is minduntalan át akarja rendezni, a sajátjában pedig mértani pontossággal zárnak 45 fokos szöget a díszpárnák a kanapé háttámlájával, de konkrétan egy rohadt Poirot-krimit nem lehet vele úgy végignézni a tévében, hogy ne kommentelné végig a hátteret: „milyen szép viktoriánus az épület, de klassz az a függöny és milyen fess a porcelán teáskészlet”. Hogy – nem mellesleg – le is gyilkolásznak konkrét embereket időközben, az őt végtelenül hidegen hagyja. „Mert hát… az a tálaló! Az igen”.

Éppen ezért rökönyödtem meg magamon, amikor az augusztusban megnyílt Khan ázsiai étterembe korgó hassal belépve nem csak a hatalmas, lelógó, fonott lámpáktól dobtam egy hátast azonnal, de muszáj volt hosszan elfuvoláznom a padló gyönyörűségét, meg úgy a komplett belső dizájnt. Hiába láttam a konyhában lángoló tűzön wok edényeket dobáló séfeket, hiába úszott be az orromba a készülő ételek ínycsiklandó illata, az én szemem csak a belbecset kutatta. „Mert hát… az a tálaló! Az igen.”

A Szentesivel azért is szeretek étteremben randizni, mert nem kell úgy csinálni – mint a pasikkal –, mintha egy delikát kismadár lennék, aki épp csak csipegeti a falatokat. Nyugodtan nyomathatom őszintén és két pofára.

Előételnek nem tudtam nem nyári tekercset rendelni, az utóbbi időben ugyanis halálosan beleszerettem ebbe a hideg, pucér, könnyed, roppanós fogásba. Nem kellett csalódnom, a hozzá kínált mogyorószósszal valóban fergeteges volt, úgy elmerültem az élvezetekben, hogy majdnem fatális hibát követtem el. Alig vettem ugyanis észre, hogy az Éva nagyvonalúan megkínál egy egész tempurás rákkal, azt pedig sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem kóstolom meg. Főleg azért, mert isteni volt.

A vörösboros-marhahúsos pho leves viszont, amit ezután fogyasztottunk, sajnos messze nem hozta a vele szemben támasztott elvárásaimat. Lehetett volna benne kicsivel több zöldség, egy-két csipettel több só, messze több citrom és csili, a tészta pedig kevésbé maccsos, a répa roppanósabb és nem annyira magyaros-húsleveses. Szerintem egy pho-nek ennél a szintnél jóval izgalmasabbnak illene lennie.

A harmadik fogásként feltálalt You Yu salátám viszont feledtette az iménti fenntartásaimat, nem esett bele abba a hibába, mint a legtöbb tengeri herkenytyűs étel (még a jobb helyeken is). Egyáltalán nem próbálták kispórolni belőle a tintahalat, bőségesen volt a tálon belőle, a roppanós zöldségek pedig tökéletes mennyiségű csilivel lettek összeforgatva.

Nem volt egy hatalmas adag, ami távolról sem probléma, hiszen így maradt bennem annyi hely, hogy beleegyek egy óvatlan pillanatban a Szentesi főételébe. Milyen jól tette, hogy egy percre kiment a mosdóba! A császárhús szaftos és omlós volt, a kókuszszeletek roppanósak, és alig hittem el, de itt még a rizs is király!

A tengernyi íztől egészen ünnepi hangulatba keveredtünk, nem is volt kérdés, hogy kipróbáljuk mind a két desszertet, amit a hely kínál.

A három különféle színű és ízű mochi hozta azt, ami ettől az édességtől elvárható, melynek inkább a szokatlan textúrája izgalmas, mint az íze. Meg is állapítottam, hogy ha a Szentesi valamilyen édességként manifesztálódna, az semmiképp nem mochi lenne. És ezt most mindketten vehetik nyugodtan bóknak. A másik, amin testvériesen megosztoztunk, egy tálka flan caramel volt, ami szintén hozta a kötelező minimumot.

Egyszóval desszertezni ne a Khánba menjetek, minden másra viszont pompás mulatság! És ha már ott vagytok, ne felejtsétek el megcsodálni a lámpákat. Meg a hajópadlót. No… és a tálalót!

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak