–

A kezdetek

Szeretem a gyerekeket, és mindig megkapom, hogy milyen jól bánok velük. Talán ebben az egy esetben az olvasással és történelemmel való megszállottságom sem különcségként, hanem pozitívumként könyvelhető el. Kevés olyan európai tündérmese, mitológiai történet és legenda létezik ugyanis, amit ne ismernék legalább hallomásból. Így büszkén (talán egészen nárcisztikusan) írtam a jelentkezést, hogy velem egy XIX. századbeli társalkodónőre is szert tesz az a rendkívül szerencsés család, aki végül munkát ajánl.

Nem tudom, hogy az aprólékosan kidolgozott bemutatkozó szövegemnek köszönhető-e a siker, de nagyon gyorsan találtam egy családot, ráadásul pont olyat, amilyet megálmodtam. Egy Angliában (az egyetememhez közel) letelepedett görög anyuka írt rám, hogy délelőtti-délutáni időszakra keresne valakit négy és fél éves ikrei mellé. Rendkívül lelkesen válaszoltam, hogy amint kell, repülök”, pedig ekkor még nem is ismertem a kis emberpalántákat, akikre vigyáznom kellett, és el sem tudtam képzelni azt a sok jót, amit ebből a munkából már lassan három éve kapok.

Mikor először megláttam a kis pisze orrú, fiúsra vágott hajú Mayát és a picit magasabb, félénken mosolygó Stefánt anyukájuk oldalán, azonnal tudtam, nem lesz gond.

Ilyen gyerekeket nem szállítanak véletlenül rendelésre?

Talán onnan eredt az azonnali szimpátiám és szeretetem az egész család iránt, hogy az anyuka nagyon hasonlít a sajátomra, míg a gyerekek nagyban emlékeztetnek a húgomra és az öcsémre. Őszintén mondom, legutoljára a testvéreimet láttam olyan kreatívan és okosan játszani, ahogy Maya és Stefán. Négyévesen folyékonyan beszéltek görögül és angolul is, és két nap után kántálták utánam a Boci-boci tarkát, az egyetlen dalt, amit tudok egyszerre zongorán kalimpálni és énekelni is.

Azonnal látszott, hogy a szülők rengeteget foglalkoznak az ikrekkel, mesélnek, zenélnek, beszélgetnek együtt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Tudom, ez elvben nem meglepő, de higgyétek el nekem, sok gyerekre vigyáztam már életemben, és sajnos közel sem elegen kapják meg azt a figyelmet, amire szükségük lenne a szülőktől. (Hogy miért nem, az most más kérdés, egy külön cikket lehetne írni róla.)

Na de mit játszunk?

Az anyuka csak egy pici segítséget adott első nap, mielőtt bement a szobájába dolgozni, és magamra hagyott a gyerekekkel: Maya nagyon szereti a történeteket, különösen Robin Hood legendáját, Stefán pedig imád rajzolni és zenélni, énekelni.

Hát hol maradnak a lány-fiú gyerekekre vonatkozó sztereotípiák, kérem szépen?!

Maya amilyen pici, olyan határozott, általában azt kell játszani, amit ő akar, ami pedig természetesen a Robin Hoodos játék. Stefán is, én is behódolunk, cinkosan összemosolygunk, sóhajtunk, majd nagy bölcsen elkezdjük felhúzni a jelmezt. Mert nehogy bárki is azt gondolja, hogy Robin Hood tolvajok fejedelme lehet vitorlás pólóban és piros rövidnadrágban. És persze Prince John, a gonosz (na, ki játssza őt napról napra?) is palástot és koronát vagy harci sisakot hord.

Míg én – üvegezős néptáncos múltamat hasznosítva – a fejem búbján egyensúlyozom a gyerekekre szabott szűk koronát, Maya a legcukibb látomás a túlméretezett zöld ingben, amit nagy küzdelem árán ugyan, de mindig beszuszakol a fekete nadrágba. Hiszen ha nem tenné, úgy tűnne, mintha ruha lenne rajta, az pedig nem Robin stílusa. Fejébe nyomja a hetyke zöld sapit, a viszontagságokat sorra átvészelő műanyag toll kicsit csálé az oldalán, de egy kalandor tolvajnak elmegy. Pici íj a vállon átvetve, az Excalibur az övbe becsúsztatva, (ki tudja ugyanis, mikor támad kedvünk Arthur király és a kerekasztal lovagjaira váltani) és már készen is állunk. Stefán általában a szerencsés, az általa alakított karakterek ugyanis úgy tűnik, viselhettek rövidnacit és autós pólót a sherwoodi erdőben.

Mikor minden készen áll, kezdődhet a játék. Hol tízpróbázik (inkább negyvenpróbázik) Prince John és Robin, hol betörnek a kastélyba a sherwoodi vagányok, míg a gonosz herceg jeles személyemben hortyog a kanapén.

Van, amikor egy pillanatig Prince John az okosabb, elkapja a betolakodót, és irány a börtön. Ilyenkor csekkolnom kell a kalapot, a csizmát, az ingujjat, hogy nincs-e benne segélykérő levél Lady Marian számára. Végigjárom a lehetséges rejtekhelyeket szisztematikusan, nehogy véletlenül tényleg a kezembe akadjon a csöpp kalap alól kikandikáló összegyűrt lap, majd bosszankodva veszem percek múlva tudomásul, hogy a hercegnő csak kapott postát és megszöktette szerelmét.

Stefán gyorsan megunja a játékot, hamar váltani kell, ami azonban Mayának nem okoz problémát. Ledobja a zöld-barna göncöket, és ugrás az Odüsszeiába, mert a tolvajlásnál mi lehet érdekesebb, mint egy küklopszokkal, szirénekkel és szerelmi bájitalt kavaró boszorkával fűszerezett utazás, aminek a végén íjászvetélkedő is van, tehát a felszerelést is újra lehet hasznosítani. Elő szokott kerülni, a már emlegetett, Cameloti legenda is, valamint a Holdra szállás, néha a Jégkorszak, és persze a dínók, épp most tanulnak róluk a suliban. Bár ez utóbbit Maya nem kedveli túlzottan, mert túl sok benne a kiabálás és a vicsorgás, és ahogy a múltkor megjegyezte „Stefán, te egyébként is, csak azért akarsz dínósat játszani, mert nem vagy elég szofisztikált”.

Persze a tradicionális papás-mamás-tesós és iskolás játékok is nagyon népszerűek.

Imádnak szavakat írni és olvasni, és kérik, hogy adjak fel nekik egyszerű számtanpéldákat, amiket aztán versenyezve oldanak meg. Sosem azzal van a gond, hogy ki oldja meg előbb, meglepően támogatóak egymással szemben. A probléma újra és újra a matektanárral (én) van, aki lehetetlen példákat ad fel, majd lehetetlen megoldásokkal traktálja őket. „Mert képzeld, apa” – meséli síráshoz közel Stefán – „a Gréta nagyon csúnya trükköket játszik velünk, azt mondta az előbb, hogy négy meg négy az nyolc”.

A művészet nem elhanyagolható

Amikor elfáradnak, jön a rajzolás időszaka. Stefán imádja, mindig együtt kezdjük a képeket, majd úgy belelendül, hogy gyorsan hoz nekem egy másik papírt, ő meg büszkén fejezi be a közös autót, dínót vagy állatkertet. Maya általában rajzol valami apróságot, odaténfereg hozzám, ránéz az én képemre, komolyan megjegyzi, hogy „Gréta, te egy művész vagy” majd pipiskedve leemel egy könyvet a polcról, és odabújik az ölembe, hogy amíg Stefán befejezi a rajzolást, mi inkább olvassunk. És olyankor olvasunk, én és a „minién”. A gyerekeknek szóló Shakespeare-könyvet szoktuk nézegetni, mert abban minden van, ami egy kisgyerek fantáziáját fellobbantja, a rosszcsont Pucktól kezdve Makrancos Katáig, aki istenuccse, férjhez akar menni. Elő-elő kerül A császár új ruhája, ahol a pucér császáron Maya minden alkalommal ugyanolyan önfeledten tud kacagni. Aztán elővesszük a matricás könyveket. Ekkorra már Stefán is ott van. Együtt ragasztgatjuk hol a fáraók nyakékeit, hol az erkélyen integető angol királynő koronáját.

Minden áldott nap, amikor eljövök onnan, úgy érzem, sokkal többet tudok a világról, mint amikor megérkeztem.

Akkor is, ha éppen narancslé csöpög a hófehér pólómból, és a buszon is szokatlan népszerűségnek örvendek a csillogós hercegnős matricáktól, amik a fenekemre ragadtak. A lakótársaim már rutinszerűen húzgálják ki a hajamból az origamizás maradványait, és minden meglepetés nélkül hívják fel a figyelmem a játékpénzekre, amik a pulcsimból hullanak a padlóra. De foltos póló és matricás fenék ide vagy oda, a két kis tündér (és elképesztő szüleik) által lett új családom az otthontól távol, amiért minden „honvágyós” percben hálás vagyok.

Csernik Gréta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ wundervisuals