A színezés, rajzolás nem a gyerekek kiváltsága – Felnőttként is olyan a léleknek, mint testnek a mozgás

–

Sok mindenért okolhatjuk a digitális világot – vagyis magunkat, amiért túl nagy teret adunk neki ‒, mint például a kézírás háttérbe szorulása. Azonban annak, hogy a rajzolás felnőttként már kevésbé az életünk része, azt hiszem, nem a modern technika az oka. Szüleinket, nagyszüleinket sem igen láttuk firkálni vagy színezni – a rajzoláshoz sokszor állunk úgy, mint ami a gyerekek kiváltsága. Miközben elgondolkodtató: ők annak ellenére is ösztönösen nyúlnak a ceruzáért, hogy nem látnak minket nap mint nap hasonlóan cselekedni.

„A vizuális működésünk még a szavak előtti korból foglal össze meghatározó élményeket: az anyaméhben töltött idő vagy az első évek tapasztalatai még nem szóbeli emlékek formájában tárolódnak el” – kezdi Gyimóthy Gábor művészetterapeuta, mentálhigiénés szakember.

Ahogy ő mondja, a kezdeti időszakban a szóbeli történetszövésért és emlékezésért felelős része az agynak még nem fejlett. Azonban az érzelmek folyamatosan elraktározódnak: a testünk pedig soha nem felejt.

„Az anyaméhben a terhesség hatodik hónapjától például már a fülünk is nagyon fejlett, ezért komoly akusztikus élményekkel érkezünk a világra. Ezekhez mind érzelmek kötődnek, és amikor egy kisgyerek elkezd szabadon firkálni vagy később rajzolni, az említett tapasztalatoknak ad teret. Mivel a rajzolás, a színezés érzelemmotivált terület, természetes módon áramlik belőlünk. Éppen ezt a jellemzőt használja fel a pszichológia is, amikor a rajz segítségével kerül közelebb a gyerek érzéseihez, vagy felnőtt művészetterápiás csoportok keretében gyógyít” – teszi hozzá a szakember.

Miért felejtünk el rajzolni felnőttként?

Bizonyára a legtöbbünknek van olyan emléke a gyerekkorából, amikor a teljes flow-t megtapasztalta a rajzolás által. Felnőttként mégis nehéz ceruzát ragadni: és nemcsak az idő vagy az elhatározás hiányzik, hanem sokszor régen berögzült félelmek állnak a háttérben.

„Fontos lenne, hogy a gyerekeket akár hat–hét éves korig hagyjuk szabadon alkotni: ebben az időszakban ugyanis rengeteg rossz mondat érkezik: »Nem jó, nem úgy kell, miért olyan színűre fested?« Miközben bőven elég, ha a gyereknek kilenc–tíz éves kora körül kezd igénye támadni arra, hogy a realitást képezze le. A terápiás csoportjaimban is tapasztalom, hogy

a többség fél rajzolni, mert nagyon sok hasonló megjegyzést hordoz magában, ami szép lassan teljesen elvette az önbizalmát. Pedig fontos megérteni, hogy a rajzolásra nem mint művészeti ágként kell tekinteni: akárcsak a beszéd, ez is egy ösztönös nyelvünk, és többféle módon használhatjuk” – hangsúlyozza Gyimóthy Gábor.

A szakember arra az érdekes jelenségre is felhívja a figyelmet, hogy azokban a kultúrákban, ahol hozzánk hasonlóan a betűírás lineáris, balról jobbra halad, a rajzolás viszonylag korán háttérbe szorul. Míg például a képírást gyakorló nemzeteknél az élet természetes velejárója marad. Ennek oka, hogy teljesen más gondolkodást kíván a kétféle tevékenység: a kép időtlen, érzelmeket közvetít és egységesen hat, míg az írás a szeriális észlelésre támaszkodik és nem az absztrahálás (elvonatkoztatás) képességét helyezi előtérbe. 

 

Miért jó, ha a hétköznapokban rajzolunk?

Fontos megérteni, hogy felnőttként a rajzolásnak és a színezésnek nem csupán terápiaként lehet jótékony hatása az életünkben. Ha rendszeresen beépítjük a mindennapokba, akárcsak tíz percre is, már jelentős változásokat tapasztalhatunk.

A The Arts in Psyhotherapy című folyóirat 2017-ben publikált egy cikket, amely azt vizsgálta, mi történik az agyban, amikor a felnőttek mandalát színeznek vagy szabadon firkálnak egy fehér lapon. Az eredmények alapján az agy limbikus rendszerében, amely tulajdonképpen testünk jutalomközpontja, erős véráramlás tapasztalható mindkét tevékenység nyomán.

„A színezés és a rajzolás hatása nem igazán különböztethető meg: mindegyikkel elindul az örömszerzés folyamata, valamint a stresszoldást és a szorongás csökkentését is segítik. A mandala felnőtt színezőket mégis jó szívvel ajánlom ezen felül, mivel még közelebb visznek egyfajta meditatív állapothoz. A vizuális szerkezetük ugyanis a koncentrikus, belülről kifelé haladó körformákra épül, ezzel pedig nagyban rásegítenek a lecsendesedésre. A kör ugyanis a legalapvetőbb forma az ember számára: nem véletlen, hogy énszerkezetünk fejlődésének csalhatatlan jele. Ha hasonló alakzatokkal dolgozunk, azok mindenképpen befele visznek a centrum felé, támogatják a fókuszálást és az elmélyülést” – foglalja össze Gyimóthy Gábor.

A szakember hozzáteszi: a rendszeres rajzolással és színezéssel hasonlóan jót teszünk a lelkünknek, mint a mozgással a testünknek.

„Azt szoktam mondani, hogy az érzelmi izmainkat erősítjük vele, ennek hatása pedig rövid időn belül tényleg érezhető: képesek leszünk rákapcsolódni az örömre, sokkal jobban tudunk a belső folyamatainkra koncentrálni, ezáltal pedig nem külső elismerésektől várjuk a jutalmi élményt, hiszen megtapasztaljuk, hogy ezt magunk is képesek vagyunk megteremteni.”

A lassulás és elmélyülés döntés kérdése

Ahhoz, hogy felnőttként az életünk része legyen a rajzolás és a színezés, a legjobb mód, ha gyerekkorban nem mondunk le szép lassan róla, és nem a megfelelési kényszerrel kapcsoljuk össze. Ennek a felelőssége pedig a miénk: a mai szülő- és pedagógusgenerációé.

„Ahogy a rajz egy ösztönös ősi nyelv, úgy az alkotásra való igény is hasonlóan ősi elemünk.

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy régen vajon miért nem volt szükség művészetterápiára, hiszen a szüleink, nagyszüleink sem ültek órákat ceruzával a kezükben egy papír felett. Nem, de saját maguk varrták a ruháikat, készítették a használati tárgyaikat, sütötték-főzték az ételeiket, építették az otthonukat: teremtettek és alkottak, ez pedig automatikusan segítette őket az érzelmeik feldolgozásában.

A művészetterápia olyan, mint a vitamin, akkor kell érte nyúlni, ha nincs elég belőle a természetben, vagyis a mindennapi környezetünkben” – hívja fel a figyelmet Gyimóthy Gábor.

A szakember szerint, mivel a modern ember a saját élete mellett rohan el, meg kell tanulni radikálisan, elhatározásból lassítani. Egyszerűen leülni, majd adni magának tíz percet vagy félórát a színezésre, rajzolásra. Arra egyébként, hogy amit vizuálisan papírra vetünk, milyen mély nyomot hagy bennünk, remek bizonyíték Myra Fernandes, Jeffrey Wammes és Melissa Meade, a Waterloo Egyetem munkatársainak kutatása. Utóbbi a memória szempontjából vizsgálta a rajzolás jelentőségét, és arra jutott, hogy az információ kódolásának tekintetében minden egyéb eszközt felülmúl a rajzolás, ‒ még az írást is. A tanulmány arra is rámutatott: a rajzolás haszna nem függött sem a résztvevők korától, sem pedig a művészi képességeiktől.

Kitörölni nem tudunk, de átrajzolni igen

A rajzolás és színezés mellett szól még, hogy amennyiben pozitív visszacsatolás járul hozzá, az önbizalomra és az énhatékonyság érzésére is jó hatással van, miközben könnyen kivitelezhető közös program a szülő és a gyerek számára.

„Azzal érdemes tisztában lenni, hogy a ceruzával való alkotás során mindig rengeteg érzelem szabadul fel. Ha pedig ezek nagyon erősek, mindenképp érdemes szavakba önteni őket, például azzal, hogy címet adunk a művünknek” – mondja a szakember.

Hozzáteszi: ez a lépés lényeges része a terápiáknak is, hiszen a vizuális elemek képesek elindítani a traumafeldolgozást. Amennyiben a képekhez szép óvatosan szavakat is kapcsolunk, azzal a régi és új agyunkat, azaz az érzelmi emléknyomokért, valamint a tudatos történetszövésért, narratíváért felelős területeket kapcsoljuk össze. Ez támogatja aztán az érzelmeink tudatosítását, átkeretezését, illetve azt a fajta pszichés rugalmasságot, amellyel egyszerűen könnyebb lehet élnünk az életet.

„Az elménk számára nincs radír, kitörölni nem tudunk semmit. Viszont megengedi, hogy bármit átrajzoljunk. Akad, aminek sokszoros satírozás vagy alakítás kell, de előbb-utóbb megtaláljuk az állapotot, ami számunkra jóérzést vagy megkönnyebbülést hoz magával” – fogalmaz Gyimóthy Gábor.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ vgajic

Széles-Horváth Anna