Infláció, sztrájk, Petőfi-film: ilyen volt a karácsony 1922-ben

–

1922. Nem túlzott az író, keserves éve volt ez a magyarságnak. Túl volt éppen csak a nemzet az első világháborún és a Tanácsköztársaságon. Tombolt a spanyolnátha, amely a 34 éves IV. Károlyt is elvitte, aki ezt megelőzően többször is hiába próbálkozott a magyar trón visszaszerzésével. Trianon traumája még egészen friss volt, 1921. július 31-én emelkedett törvényerőre a békeszerződés, amely gazdaságilag is rendkívül hátrányosan érintette a háború, a forradalom, a román megszállás és a tartós blokád által már amúgy is tönkretett országot. Tombolt az infláció. Az utódállamokból érkező menekültek elhelyezését, ellátását sem tudták egyik pillanatról a másikra megoldani.

A kormányzó Horthy Miklós volt, a kormányfő Bethlen István: 1922-ben nyerte meg a választást az általa vezetett Egységes Párt, amely a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt fúziójával jött létre. A legerősebb ellenzéki párt a Szociáldemokrata Párt volt. A kommunista párt illegálisan működhetett csak.

Ez dióhéjban a történelmi háttér, most pedig kanyarodjunk rá, ahogy ígértem, az ünnepekre: 

A Pesti Naplóból idézek elsőként:

„a szeretet, amelylyel el szeretnők árasztani kedveseinket, nyomasztó lidércként nehezedik ránk és elrabolja éjszakáink álmait. A ma is ragyogó kirakatok számcédulái a méla lemondás szomorú hangulatába kényszerítik ajándékozó kedvünket, hiszen ezrekre szökkent a legszerényebb ajándék ára is és a tantaluszi elérhetetlenség távlatába vész, amit pedig csak egy csillogó kirakati tükörüveg választ el tőlünk.”

Az Est tudósítója is kesereg:

„A vásárcsarnok előtt már észrevenni a nagy karácsonyi forgalmat, azonban nem a vevők, hanem az eladók tolonganak. Egy csomó szurtos gyerek kínálja portékáját, cipőfűzőt, krémet, gyertyát, gyufát, csillagszórót és minden egyebet. Bent a csarnokban szintén nagyon sok ember jár-kel, amint egy-egy kocsit tolnak, a forgalom megreked. Nagyon sok a látogató, az árusok mégis teli vannak panasszal.” 

Fát se nagyon vesznek az emberek

„A Duna partján […] folyik a karácsonyfavásár. A karácsonyfa is hallatlanul drága. Néhány arasznyi fa 500 koronába kerül, az embernyi nagyságú azonban 2500–3000 korona. A karácsonyfaárus ezt mondja: – Alig van valami forgalom a tavalyihoz képest. Ez évben kevés gyermeknek fog hozni a Jézuska karácsonyfát. Csakugyan a szülők, miután végigjárták az egész hosszú fenyőfaerdőt, legtöbbnyire csak egy fenyőfagallyat vesznek. A Vámház téren bódé bódé mellett áll. Karácsonyfadíszt játékokat árulnak. Ez a legolcsóbb, legsilányabb karácsonyi ajándék piaca, azonban ma a legolcsóbb sem nagyon olcsó. Egy gyerek áll a sarkon, színes papirosból font láncot árul, méterét 30 koronáért.

Minden cukorkakereskedőnél furcsa tábla lóg, melyet, ha valaki átaludta volna az elmúlt tíz évet, nem igen értene meg. »Igazi cukorból készült szaloncukorka kapható.«”

(Szintén Az Estből.)

Elindult a Jézuska, avagy kilóg a lóláb

A reklámok (illetve újságcikkbe bújtatott reklámok) azért mégis csak igyekeztek vásárlásra buzdítani: „Még csak egy hét és pompás játékokra tekint majd a kiváncsi gyerekszem és a baba arcocskák édes mosolyra gömbölyödnek a krisztkindli jóvoltából. A Jézuska pedig máris elindult, hogy beszerezze a karácsonyi ajándékokat. A minap a Kálvin-téren jártunk, és meglátva a kitünő Székács áruház kincsekkel megrakott harminc óriási kirakatot, megnyugodva vettük tudomásul, hogy a Jézuskának az idén nem lesz nehéz dolga a karácsonyi ajándékok bevásárlásánál.” (Szinházi Élet)

A kereskedők igyekezete ellenére:

„Gyenge volt a karácsonyi vásár”

– tudatta az ünnepek elmúltával a Pesti Hirlap. „Sorra jártuk a fővárosi kereskedők boltjait ma, két nappal az ünnepek után, megtudni, hogy milyen volt a karácsonyi forgalom. A legelőkelőbb belvárosi kereskedőknél kezdtük körsétánkat, jártunk a körúti boltokban és érdeklődtünk a munkásnegyedekben, a mellékutcákban levő üzletekben is. Egyetlen […] derűs arcú kereskedővel sem találkoztunk. […] A jobbmódú publikum is csak az olcsó játékokat szerezte be karácsonyi meglepetésnek. Egy Koronaherceg-utcai selyemkereskedő azt mondotta, hogy nemcsak hogy nem volt az idén karácsonyi vásárja, de az ünnepek előtti napokban még sokkal kisebb volt a forgalom, mint december elején.

A szücsök szintén panaszkodnak és azt mondják, hogy a hölgyek minden régi, félredobott boa és muffból bundát akarnak varratni. A nők összeszedik a család minden régi, kiselejtezett prémjét, használt szörmebélését és mindnek bunda kellene belőle. […] A férfiruhakereskedők ugy a Belvárosban, mint pedig a Rákóczi-uton azt mondták, hogy napok multak el, amig egy-egy vevő betévedt hozzájuk. Az ékszerészek sem tartják a karácsonyi vásárt kielégítönek.

A közönség, ha vásárolt, föleg az olcsó dolgokat, kis gyürüket, ezüst és nickel órákat, vagy az egészen könnyü láncokat vásárolta. […] Az élelmiszerkereskedők elég nagy forgalmat bonyolitottak le, de mennyiségileg mindenki csak egy kis hányadát vásárolta annak, amit régebben az ünnepekre beszerzett.”

Az élelmiszerárak az egekben

A főváros lakói ott spóroltak, ahol tudtak. A Friss Ujság ezt írta: „Falusi szekerekről vásárol a közönség a külvárosokban. A Máv. tarifaemelése óta tömegesen jelennek meg a főváros utcáin, főkép a külvárosokban, a falusi szekerek, amelyeken a termelők a vasuti szállítási dijak elkerülése végett szállitják be áruikat. Ezekről a szekerekről vásárol a közönség és ezért pang az áruval tulzsufolt zöldségpiac a vásárcsarnokban. A zöldségfélék ára azonban a gyér kereslet mellett is állandóan emelkedik. A zöldséget ma már 32, a karfiolt 180, a kert 45, a fejeskáposztát 28, a céklát 35, a vöröshagymát 80–86, fokhagymát 70, a tököt 50, tiz deka gombát 80, a kalarábét 40 koronáért árusitották. A huspiacon a sertéshus ára ismét 20 koronával megdrágult. […] A tejtermékek piacán a vajat továbbra is 1200 koronáért adták, a tehénturó 160, a sajt 600–900 koronába került.”

A karácsonyi vásár slágere: a fűző – mégsem fűző

Legalábbis a Szinházi Élet szerint (amely ez esetben sem tűnik elfogulatlannak).

„[…] a mi kitünő Gerő mesterünk napról-napra fokozottan tapasztalja, hogy az ő speciális alkotása, a már-már a világhir ormai felé igyekvő füző és mégsem füző egyre gyarapszik, elterjedtségében és népszerüségben. […] Gerő mester tudja, hogy ma már az előkelő szinházak legkiválóbb müvésznőjeitől kezdve, a kis masamódleányig minden nő várja, hogy a füző és mégsem füző teljesen halcsontmentes – hiszen a kemény alkatrészeket egy ruganyos, abszolut kényelmes gummiőv helyettesiti – […] tehát nem kényelmetlen, kinos páncél, amelynek levetésekor a megkönnyebbülés sóhaja hagyja el a piros ajkakat […].

Mindezeket jól tudva, Gerő mester bár boldog, de egy szemernyit sem csodálkozik rajta, hogy most karácsony hetében valóságos áradatokban lepi el a hölgyközönség az ő Király-utcai boltját.” (Szinházi Élet – Szinházi Hét)

Az emberek a szegénységben még inkább ki voltak éhezve az élet örömeire

Lehetőségeikhez képest meg is ragadtak minden módot az önfeledtségre. A fővárosban nagy divatja volt például a korcsolyázásnak. A Pesti Naplót idézem:

„A városligeti jégpálya tükörsíma parkettjén vígan shymmiznek már a jókedvű párok és hatalmas ívben repülve írják le köreiket az összefogódzkodva bógnizó (azaz köröző – a szerző) triók, kvartettek és még nagyobb csoportok. […] A szőnyeggel takart terasszon is élénk az élet és a rövid »szárazföldi« diskurzusra felrándult emberek le nem csatolva korcsolyájukat, fel-alá sétálva, vagy csoportokba verődve beszélik meg a politika, színház és sport eseményeit és mondanak megdönthetetlen szentenciákat elevenek és holtak fölött. Ezalatt pedig félemelettel feljebb vigan szól a zene és a katonabanda fáradhatatlanul húzza és fújja a talp, pardon… korcsolya alá valót. […] csakhamar kiderült, hogy ezen a »pályán« nem számít a drágaság.

A korcsolyázó embereknek vagy pénzük van, vagy… korcsolyájuk, amelyet, mint a mult becses ereklyéjét a legtöbben átmentették a mai szűkös világba.

[…] a szezon slágerét, az évek óta nélkülözött jelmezes jégünnepélyt az évad elején, mindjárt karácsony után fogják az idén megrendezni.”

A táncmulatságok is a szórakozás kedvelt formái voltak, de mert nem volt még közösségi média, efféle apróhirdetéseket adtak fel a rendezők a lapokban (ez a Friss Hirekből való): „Az épitő és ácsmunkások […] karácsony másodnapján TELEKI-UTCAI helyiségükben TÁNCMULATSÁGOT RENDEZNEK. Kezdete este 8, vége 5 órakor. Belépődíj férfiaknak 150 kor., nőknek 100 kor. Melyre meghívja a tánckedvelő ifjuságot a Vigalmi bizottság.”

Az oroszok nem a spázjban voltak,

hanem a Podmaniczky utcában.

„Pénteken este egy Podmaniczky-utcai orosz kávéházban ünnepelték a hazátlan orosz menekültek az ö karácsonyukat. Szépen feldiszitett fenyőfa állt a föhelyen és köröskörül az asztaloknál szelidarcú oroszok búsongtak a balalajka fájdalmas zenéjén, amely eszünkbe juttatta az elmult szép karácsonyokat: az ezertornyu Moszkva hófedett utcáit; könnyedén tovasikló szánok repültek pompásan kivilágított kastélyok felé. Szentpétervár üzleteiben gyönyörű orosz asszonyok vásárolták a karácsonyi ajándékokat; a szöke szakállu, szelid képü muzsik alig gyözte hazacipelni a sok drága holmit. Ilyenkor a Téli palotában is készülödtek, mert az oroszok cárja is fényesen ülte meg ezt a szent estét.

Hol van a cár, hol vannak a szentpétervári szép karácsonyok, amikor Ivanoff tábornok a Podmaniczky-utcai kávéházban a ruhatárt bérli és felesége, a kegyelmes asszony, ugyanott üzletvezetői minöségben van alkalmazva.” (Pesti Hirlap)

Majdnem színház nélkül maradt a közönség

„A magánszínházak díszletmunkásai karácsony napján sztrájkba léptek, mert a színigazgatók nem adták meg harminc százalékos béremelési követelésüket. A sztrájk nagy zavarba hozta a színházakat és a karácsonyi előadásokat csak úgy lehetett megtartani, hogy színészek és a színházak irodai személyzete vállalkoztak a díszletek fölállítására. Így sikerült a színházaknak a karácsonyi ünnepen minden előadást megtartani. Ma reggel Andréka Károly főkapitányhelyettes békéltető tárgyalásokat kezdett a színházigazgatók és a munkások között. Ezek a tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, a színházak vezetői kijelentették, hogy a sztrájkoló munkásokat elbocsátottaknak tekintik. A színházak rögtön hirdetéseket tettek közzé, amelyekben kisegítő munkásokat keresnek. A hirdetéseknek váratlan eredményük volt, amennyiben ma korán reggel úgy a Vígszínháznál, mint a Királyszínháznál százával jelentkeztek a munkások. Volt közöttük magántisztviselő, középiskolát végzett intelligens ember, mert híre járt, hogy egy díszletmunkás túlórázásokkal és a délutáni előadásokkal együtt körülbelül 20–25.000 koronát keres meg havonta.” (Pesti Napló) 

A színházakban karácsonykor jótékonysági műsort is tartottak

„December 26-án, karácsony másodnapján délelőtt 10 és fél órakor a Városi Színházban a felépítendő Nemzeti Színház első téglái javára, Szilveszter napján délelőtt 10 és fél órakor a mentők javára tartják az előadásokat, Blaha Lujza és az egész nagynevű gárda felléptével.” (Pesti Hirlap)

Voltak, akik nem adtak, hanem kértek:

„A Damjanich-u. áll. iskola növendékei által előadott »Rab magyarok karácsonya« c. irredenta álomjáték engedve a közóhajnak, folyó hó 26-án, kedden Karácsony másodnapján délután 4 órakor megismétlik. Midőn ezt közöljük, ismételve kérjük a tisztelt szülők és érdeklődők további jóindulatát és támogatását. Tanitótestület.” (Friss Hirek)

Eleinknek is volt Petőfi-filmjük

A Petőfi-centenárium okán (1823. január 1-jén született a költő) gigaköltségvetésű filmet forgattak, és ennek kapcsán megalakult a Petőfi Filmvállalat, amelynek élére egy katona, Szende Ferenc altábornagy került.

Nem meglepő ezek után, hogy a segesvári csata forgatása igen nagyszabásúra sikeredett: tízezer statisztát fogtak hadra a Hűvösvölgyben.

A költőt Uray Tivadar, Szendrey Júliát Bajor Gizi játszotta (róla ITT írtam). A Petőfi futott A nagy költő élete, szerelmei és dicsőséges halála címen is. A filmet 1922 decemberében mutatták be, és a legfontosabb moziknak kötelező volt játszaniuk. „A Petőfi-film nemcsak a Petőfi centenáriumnak, hanem a magyar filmgyártásnak is kiemelkedő eseménye” – lelkendezett a Pesti Hirlap tudósítója.

A hatalom a kabarét is szemmel tartotta, nem csak a mozit

„A főváros tanácsa […] határozatban rögtöni hatállyal betiltotta a Nagy Endre-kabarét, a Nyár utcai Lovászy-kabarét és az Emke-pince kabaréjának további előadásait. A betiltást semmiféle indokolással nem kíséri a tanács, amely különben Nagy Endre kabaréjánál meg is késett, mert a rendőrség már megelőzte és előbb betiltotta a virágzó kis szórakozó helyet.

Nagy Endre, aki jókedvű humorista, addig figurázta ki a kurzust, amig az végül is lecsapott rá. A másik két kabaré bűnét nem ismerjük, de lehetséges, hogy a mozik esetével állunk szemben. Talán megbízhatóbb kezekbe akarják adni a kabarékat (?)

Egyébként pedig hir szerint hatásköri villongás támadt a főváros és a rendőrség között. Az utóbbinak ugyanis az az álláspontja, hogy a kabarébetiltások hatásköre őt illeti meg. Egyelőre pedig mindketten nemes versengésre keltek s ugylátszik rekordot akarnak csinálni, hogy ki tilt be minél több kabarét” – ez a hír is a decemberi Friss Ujságból való.

A karácsony különösen nehéz volt akkor is az egyedülállóknak

Volt, aki hirdetésben kereste az igazit, például a Friss Hirekben:

„Diplomás, feltétlen úriember, t. tiszt, keresi nagyvagyonu egyszerűbb családok jólnevelt leánygyermekének, esetleg fiatal özvegy ismeretségét, kinek hozománya révén magát önállósíthatná. – Zeneértők előnyben.”

Volt, aki nem bírta és nem is akarta elviselni a magányt. „Ma délben egynegyedegykor az ujpesti köztemetö egyik sirjánál a temetőőr egy vérző mellü embert talált. Értesítette az ujpesti mentőket, akik kivonultak. Megállapitották, hogy az illető Kamenár József huszonhat éves fütő, aki a Magyar Folyam- és Tengerhajózási rt. Zsófia hajóján teljesitett szolgálatot. Zsebében egy levél volt, melyet a rendőrségnek cimzett. Azt irja benne, hogy felesége után akart a halálba menni, mert az özvegyi életet nem birja” – írta a Friss Ujság 1922. december 8-án.

De sok ember nem magánéleti változást remélt elsősorban,

hanem az elcsatolt területek visszaszerzésében bízott. Az irredenta hangok és a közhangulat szemléltetésének jegyében álljon itt egy újságírói jegyzet a Friss Hirekből:

„Sziriusz mester, a közismert magyar időjós és jós nekirugaszkodott, látnoki szemét mélyen belefúrta »a jövendő sivatagi homályá«-ba. Mondotta róla pedig a következőket: Magyarország egy év múlva szabad lesz. […] Ugy állapitom meg, hogy 1923 december 25-ére visszakapjuk országunkat.

[…] Amerika oly kritikus helyzetbe fog kerülni, hogy 10 éven belül minden élő magyar testvérünk haza fog jönni. Magyarország ifjusága a világ legelső helyére fogja magát felküzdeni. Magyarországon pár év múlva (1925) nemzeti sportférfiak találkoznak és Magyarország lesz a világ legelső sportországa. Ez csak Horthy Miklós Magyarország Kormányzó Ura Ő Főméltóságának köszönhető, hogy ilyen eredményt fogunk elérni, mert ma még a katonaság is többféle sportban képviseli magát. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok. Kiváló tisztelettel Vargha László Sziriusz időjós. […]

Eddig a jóslat. Tekintettel arra, hogy Sziriusz időjós enyhe telet jósolt s annak ép ez ellenkezője ütött be, még pedig tulkorán, hát hiszünk is a kiváló mesternek s kivánjuk, hogy Allah növessze meg a szakállát s ezuttal ne az ellenkezője következzék be a jóslatnak, hanem pontról pontra akkor történjék, miképen ő mondotta vala az Urnak 1922. esztendejében, karácsony havában…”

Sziriusz mester réges-rég eltűnt a süllyesztőben, Krúdy Gyula emléke azonban ma is eleven. Úgyhogy:

Krúdyval kezdtem, Krúdyval is fejezem be a kortalan karácsonyi emlékezést:

„Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetünket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát – ez volna a gazdagok dolga a világon. – Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük.”

Források: ITT, ITT, ITT

Pesti Napló, 1922. december 19. 

Pesti Napló, 1922. december 17.

Pesti Hirlap, 1922. december 29.

Friss Hirek, 1922. december 20.

Pesti Hirlap, 1922. december 

Friss Ujság, 1922. december 8.

Pesti Hirlap, 1922. január 8.

Szinházi Élet, 1922/52. 

Pesti Hirlap, 1922. december 22.

Friss Hirek, 1922. december 24.

Az Est, 1922. december 23.

Pesti Napló, 1922. december 28.

Friss Hirek, 1922. december 19.

Kiemelt kép: Fortepan / Schoch Frigyes

Kurucz Adrienn