Both Gabi: Hat év az életemből – WMN-naplók

–

Egy esős délutánon találkoztam életemben először személyesen D. Tóth Krisztával. A könyvbemutatójára érkeztem a három gyerekemmel együtt. Azzal a céllal mentem, hogy kipuhatoljam, volna-e kedve elvállalni annak a Művészetek Palotájában tartott Gyerekirodalmi Fesztiválnak a házitündéri (nem háziasszonyi) szerepét, aminek az egyik szervezője voltam.

Az első bátortalan kérdésemre rögtön azt válaszolta, hogy persze. És nem kér érte tiszteletdíjat.

Olvassátok el az akkori beköszöntőjét:

„Van énnekem otthon egy saját tündérem. Vigyáz rám, erőt ad, megmutatja, mi az igazán fontos. Néha bosszant az örökös jókedve, fáraszt az állandó érdeklődése, kiborít a szemtelen őszintesége. Olyankor aztán elszégyellem magam és átölelem, jó szorosan. Aztán csinálunk valamit, együtt. Csak ő meg én. Megtanította nekem, milyen az igazi együttlét. A feltétel nélküli odaadás, meg a sallangmentes önzetlenség.

Azt hozom magammal a fesztiválra, amit tőle kaptam. A Gyermekirodalmi Fesztiválnak nem háziasszonya, műsorvezetője, arca, de még csak nem is moderátora lesz. Hanem tündére. Fesztiváltündére! És a megtiszteltetés, a feladat, az enyém. Bizony, tündér leszek, még ha csak három napra is – a mesék, a képek, a gyerekek tündére. Úgy, ahogy otthon láttam. Már csak azért is igyekezni fogok, hogy az én négyéves tündérem legalább egy kicsit büszke lehessen rám.”

Remélem, ebből is kiderült, hogy egész más dimenzióba kerültem a vele való közös munka során, mint amit addig ismertem. Kriszta úgy profi, hogy közben mégis a megérzéseire hallgat, és ez csodálatra méltó.

Aztán hat évvel ezelőtt, március nyolcadikán kaptam egy meghívót tőle, hogy kedveljem a WMN oldalát. És én kedveltem. Örömmel, izgatottan vártam a friss cikkeket, nevettem, sírtam, csodálkoztam, hűháztam, és mindennap megállapítottam: „DTK-ban meg az általa létrehozott WMN-ben aztán tényleg van elég spiritusz!”

Valahogy egyszerre jutott eszünkbe, hogy mi volna, ha együtt dolgoznánk. Ő írna, én meg olvasnék. Neki nem kellene aggódnia az esetleges elütések miatt, nekem meg amiatt, hogyan tartom el szabadúszásból a három gyerekemet.

Épp Berlinben voltam, amikor az első hivatalos munkanapom elkezdődött. Így egy hónappal és három nappal a WMN indulása után már én is a munkatársak közé tartoztam, azóta is a WMN olvasószerkesztője vagyok. Most már heti váltásban olvasunk ügyeletben Takács Andi kolléganőmmel, de akkoriban még csak három anyaggal frissültünk, és hárman dolgoztunk napi szinten a virtuális szerkesztőségben: DTK, Szentesi meg én.

Semmit nem tudtam Szentesi Éváról korábban, így fordulhatott elő, hogy amikor az egyik közös levélben azt írta, hogy nincs egész nap gépnél, mert sokat alszik, megkérdeztem tőle, hogy mi a baja? Megfázott talán?

Ez volt a válasza: „Méhnyakrákom volt.”

Baromira szégyelltem magam a kérdés miatt, de Évi teljesen természetesen kezelte a helyzetet. Akkor a múlt időt még csak megelőlegezte magának, mert erősen billegett, hogy túléli-e ezt az egészet. Katartikus élmény volt követni a folyamatot, és látni, hogy napról napra jobban van. Rengeteg erőt adott neki Kriszta azzal, hogy számított rá, nagyon kellett a munkája. Évi akkoriban megjelent novellái talán picit magát az életet is jelentették.

Majdnem fél éven át továbbra is hárman csináltuk a WMN-t, amikor megérkezett közénk Fiala Borcsa. Épp Ábrahámhegyen nyaraltam, amikor egy közös ismerősünk közvetítésével, teljesen ismeretlenül (magázódva!) írt nekem egy levelet, küldött két bemutatkozó írást is, amiktől eksztázisba estem, és azonnal válaszoltam neki, Krisztának is továbbítottam a levelét.

Kriszta szintén nagyon lelkesen reagált, elkezdtek beszélgetni, meg is egyeztek villámgyorsan, és tíz nappal később, 2015. augusztus 27-én, 21.52 perckor ezt írtam Krisztának: „Óóóóó, de örülök Borcsának!”

Borcsa azóta már a WMN főszerkesztője.

Azóta is itt vagyunk mind a négyen, akik az „ősidőkből származunk”. Kriszta egyszer úgy fogalmazott, hogy sok változás volt ugyan az életünkben, „de az oszlopok állnak”.

A többi már szinte történelem…

Eközben megismertem közelebbről például Gyurkó Szilvit, Kormos Anettet, Csiszér Gotit, Pásztory Dórit, Prónay-Zakar Ginát, Orvos-Tóth Noémit, Zákányi Gáspárt… és szép lassan azokat, akiket ti is ismertek már, biztosíthatlak benneteket arról, hogy kivétel nélkül mindenki „igazi”. Temérdek lebegős, röhögős, sírós élményt kaptam mindannyiuktól.

Külön fejezetet érdemelne Sanyi, vagyis Fegyverneky Sándor, az Elviszlek magammal operatőre, aki a törökországi kirándulásunkat is dokumentálta. Egyszer írok Sanyiról egy cikket! Meg Bálintról is, a rendszergazdánkról!

Aztán szépen sorban mindenkiről. Eszméletlenül sok sztorim van. Írok majd Szentkuti Juditról, akin azonnal látszott, amikor először belépett a WMN irodájának ajtaján, hogy közénk tartozik. Pedig még a nevét sem tudtam.

Írok majd Szőcs Lilláról, akivel eleinte óriási generációs szakadék tátongott közöttünk, de nagyon ügyesen áthidaltuk.

Írok Kormos Anettről, akivel Törökországban – Krisztával együtt – annyira röhögtünk a teraszon, hogy majdnem rosszul lettem, és mindenki minket bámult.

Írok Balatoni Jocóról is, akinek már évek óta a szerkesztője vagyok… írok az összes „szerzőmről”, a macskabolond – mondhatom azt, hogy – barátnőmről (talán háromszor találkoztunk személyesen ez alatt a pár év alatt, amióta együtt dolgozunk), Mezei M. Katalinról, akivel éjszakánként együtt „dorombolunk” egy végeláthatatlan levélfolyamban, írok Kocsis Noémiről, aki mindig ötször annyi témát ajánl, mint ami belefér az adott időszakba.

Írok Gyurkó Szilviről, aki az általa létrehozott Hintalovon Gyerekjogi Alapítvány munkájába bevonta a középső gyerekemet, és ezzel egészen új perspektívát hozott az életébe, és aki a WMN oldalán megjelenő gyerekjogi írásaival oly sokunk szemét nyitotta föl a fájdalmas valóságra.

Írok Orvos-Tóth Noémiről, aki teret és szeretet adott nekem ahhoz, hogy megírhassam az egyik mesekönyvemet… Írok mindenkiről, mert olyan sokat köszönhetek nekik, amiért soha nem lehetek elég hálás.

A WMN-estek és a SzuperWMN-díj-átadók is katartikus élményként maradtak meg bennem.

Kitágult számomra a világ, megtapasztalhattam, hogy az úgynevezett siker milyen elképesztően sok alázatot és mennyi sziszifuszi munkát jelent valójában, és azt is, hogy mennyi mélyponton kell túllendülni. Voltak mélyrepülések és szárnyalások is bőven ebben a hat évben.

Őrületesen sokat kaptam ettől az időszaktól: igazi barátságot és szakmai útmutatást például Kurucz Adritól, mély és felemelő beszélgetéseket Gyárfás Dorkától, hihetetlenül vidám pillanatokat az egész csapattól.

Az első anyák napi olvasói pályázatunk akkor tizenhat éves különdíjasa volt Deli Csenge. Egy ideig alkalmi szerzőként írt nekünk, aztán amikor elkezdte az egyetemet, inkább arra koncentrált, de végig kapcsolatban maradtunk. Most írja a szakdolgozatát, és közben nálunk gyakornokoskodik, egyrészt tanult szakmájában, marketingterületen, másrészt cikkeket is ír, és én vagyok a szerkesztője. Tanulok tőle is, a huszonkét éves lánytól, én, az épp ma ötvenhárom éves „Gabianyu”.

Szóval csordultig van a szívem hálával és szeretettel, ha a WMN-re gondolok.

Nektek is nagyon-nagyon hálás vagyok a támogatásért, azért, hogy kitartottatok mellettünk a járvány alatt is, ez segített bennünket abban, hogy – sok más médiavállalkozással ellentétben – még mindig talpon vagyunk. Ezerrel dolgozunk az újabb és újabb projekteken, és tényleg szeretnénk, ha továbbra is velünk maradnátok!

A WMN jövőre „iskolába mehet”, én pedig kétszer hat év múlva nyugdíjba. Azt tervezem, hogy addig mindenképp maradok. Mert igazán jó veletek! A jó életbe!

Sok csók mindenkinek!

#wmnpower #sisterhood #Gabianyu

További képekért kattintsatok ide: