Igazi hungarikum a képeslap, de a gyerekeink talán már sosem találkoznak vele

–

Nálunk először

Pedig a képeslapra méltán lehetnénk büszkék. Igazi hungarikum – vagyis inkább monarchikum –, hiszen elsőként 1869. október 1-jén, az Osztrák-Magyar Monarchia területén hozták forgalomba a postai levelezőlapot. 1870-ben már szabványosították is, ami azt feltételezi, hogy nem egy-két kósza példányról volt szó, hanem valódi népszerűségre tett szert az új találmány.

1899-ben már évi 1, 75 milliárd (!) képeslapot nyomtattak világszerte!

Ezek a képeslapok voltak az akkori sms-ek. A szabvány szerint a szöveggel nem lehetett a címzés oldalát elrondítani, a mondanivalót a fénykép alá/mellé/köré kellett kanyarítani, szóval egy-két mondatnál többre nem volt hely. Ebből születtek aztán az olyan titkosírások, mint…

„Kedves Szüleim! Toldi Miklóst megkezdtem, és nagyon szép. Nagy Lajos és udvaránál vagyok. Kezeiket csókolom, szerető fiuk Jenő”.

Jenő szülei 1903-ban megnyugodhattak, hogy a kölyök jól van és pallérozódik. A lányoknak Jenő is inkább levelet küldött lezárt illatos borítékban, egyetértve az 1865-ös német postakongresszus tagjaival, akik a levéltitokra hivatkozva fúrták meg, hogy nyílt lapon üzengessenek egymásnak az emberek. Így maradtak le a németek az első képeslap bevezetésének dicsőségéről.

Csak Budapestről 500 féle képeslap volt már az első világháború előtt

A bombasikereken mindig érdemes elmorfondírozni kicsit, hiszen a történetükben ott tükröződnek az adott társadalom mindennapjai – akkor is, ha az Azahriah-koncertről van szó, és akkor is, ha a képeslapokról. Vajon mi okozta az utóbbi ilyen szintű népszerűségét? Nos, ez több okra vezethető vissza.

• Olcsó volt. Míg egy levél feladása öt krajcárt kóstált, egy képeslapot két krajcárért is elvitt a posta.
• Visszaszorulóban volt az analfabetizmus. Magyarországon az 1868-as népoktatási törvénynek – amely egyszerre vezette be a tankötelezettséget és szabad iskolaszervezést – hamar látszott az eredménye az apróságokban is: 1880 és 1910 között ötszörösére ugrott a levélküldemények száma. Ez írástudatlan polgárokkal nem ment volna.
• Béke volt, megindult a polgárosodás, több elkölteni való pénze volt az embereknek.
• Megnőtt a vasútvonalak hossza. A dualizmus korában 20 000 kilométernyi vasúti pálya szállította nemcsak a képeslapokat, de a turistákat is, akik világot szerettek volna látni. És legalább annyira szerették volna megmutatni a szomszédnak, hogy hol nyaraltak, vagyis...
• …megszületett a tömeges turizmus. És ezzel nőtt a képeslapgyűjtők, az otthoni albumok száma is.
• A korabeli technika éppen félúton volt a kifizetődő nagyipari termelés és túl drága otthoni barkácsolás között. Ugyan voltak szent őrültek, mint Eötvös Loránd, aki nemcsak hegyet mászni szeretett, de vitte magával a dögnehéz fotóapparátot is, a többségnek tökéletesen megfelelt a tucatáru. Már akkoriban is mindenki ugyanazt a pesti panorámát kereste a Halászbástya ugyanazon pontjáról, csak akkor még nem hívták Instapontnak.

Budapestnek hatalmas szerencséje volt, hogy éppen akkor lett világváros, amikor megindult a turizmus és a képeslapgyártás. Ha elmegy az ember a Magyar Nemzeti Galéria Budapest. Az első aranykor című kiállítására, megnézheti a város számtalan részletét az 1903–1912 közötti korszakból.

Akkoriban ugyanis annyian akarták a magyar fővárost látni, hogy a Brück und Sohn nevű, képeslapok gyártására specializálódott cég termékpalettáján Budapest volt a hetedik legnépszerűbb város.

Összesen 500 különféle fotót készítettek és forgalmaztak képeslaposított formában szerte a világon.

Ezeknek a fotóknak a negatívja is megmaradt. A Brück und Sohn 2019-ben húzta le a rolót, amikor a nyolcadik generáció már nem vállalta, hogy továbbviszi a családi üzletet. Előtte azonban még több mint 30 000 képeslapot feltöltöttek a Wikimedia Commonsra, a budapesti fotókat pedig odaadták a Fortepan nevű közösségi fotóarchívumnak, ahonnan bárki letöltheti őket – ráadásul ingyen.

Valami végleg elveszett (?)

Nézzük bár otthon a laptopunkon, vagy a kiállítás óriásira nagyított fotóin a képeket – az igazi élvezet az, amikor elveszhetünk a részletekben. Ki gondolta volna, hogy a Széna tér vagy a Kálvin tér valamikor még ilyen pofásan nézett ki? Hogy a Király utcában csodaszép szecessziós színház állt ott, ahol ma a vívószakosztály épülete emelkedik? Hogy valamikor az Erzsébet híd számított a modern építészet csúcsának? 23 évig ez volt a high-tech, a világ legnagyobb pillértávolságú hídja.

És már akkoriban is volt Photoshop! Szinte megható, de akkoriban még úgy trükköztek, hogy testes úriemberek felálltak egy székre esernyővel a kezükben, aztán az alulról fotózott képet rámontírozták a dunai panorámára. A végeredmény egy vicces képeslap lett, amin bajszos bácsik Mary Poppinsként szálldosnak a folyó felett. Vitték, mint a cukrot. És mivel a restaurátorok Budapesttől több száz kilométerre dolgoztak, néha bizony összekeverték Budát Pesttel vagy elírták a Nyugoti… bocsánat Nyugati pályaudvar nevét. Rajta volt az a magyar mellett még három másik nyelven úgyis.

Ma már csak ezeken a fotókon látunk komoly férfiakat napernyővel sétafikálni (nehogy megsüsse őket a nap, még azt gondolhatnák, hogy a földeken dolgoznak!). Úszóházak vannak a parlament alatt a Dunán, hiába ágálnak ellene a parlamenti képviselők. A Döbrentei téren még piacot tartanak, a Belgrád rakparton szárítják a halászhálókat, a körúton pedig lószart lapátolnak. Egyvalami azonban nem változott: mindig van egy kölyök, aki hetykén belenéz a kamerába.

Kicsit sajnálom, hogy ma már kiveszőben a képeslap – és nem csak azért, mert nem vagyok feketeöves csethuszár. A nagyi képeslapját nem volt szívem kidobni, megvan ma is. De ötven év múlva vajon mit mutogatunk majd az unokáknak a Whatsapp/Twitter/Messenger üzenetek közül?

 

Források: ITT és ITT

Kiemelt kép forrása: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn