Szentesi Éva: A szépség... és a rák nevű szörny

Első fázis: Diagnózis és az első kör kemó

Soha nem volt hosszú hajam. Mindig is rövidre nyírt frizurát viseltem. Egyszer hatodikban vállig növesztettem, aztán fél év után már vágattam is vissza rövidre. Rá kellett jönnöm, hogy a hosszú haj nekem nem pálya. Tudtuk, hogy ki fog hullani a kemótól, de nem nagyon pörögtünk ezen, sem én, sem az anyám. Aztán amikor eljött a nap, hogy le kell nyírni nullás géppel, az valahogyan mégis sokkoló volt. Egyáltalán nem természetes, hogy egy anya kopaszra nyírja a felnőtt lánya fejét.

Később kiderült, hogy a parókák végtelen palettájából bármilyet színt, hosszt és fazont választhatok, és a kopaszságból egy hatalmas mókát csináltunk. Bent feküdtem a kezeléseken szőke bubifrizurával, majd hosszú, vörös hajjal, aztán meg klasszikus fazonú őzike barnán. Isteni jó buli volt! Azóta már visszanőtt a saját hajam, de néha még mindig felveszem a parókákat.

Második fázis: Wertheim-műtét előtt, után

A rák első évében még aránylag jól voltam, a külsőségekben nem történt drasztikus változás a hajamon kívül. A rázósabb rész később jött... A nagy operációval, amely során egy hatalmas vágást ejtettek a köldök fölötti részből indulva, egészen le a szeméremdomb aljáig. Emlékszem, a kórházban a műtét előtt bementem a fürdőbe, és még egyszer utoljára megnéztem magam egyben, hegek nélkül. Fura érzés kerített hatalmába. Sosem felejtem el, milyen voltam azelőtt.

Harmadik fázis: A kemó nem is vicces. Meg a sugár sem

Miután visszanőtt a tumor, sokkal erősebb kezelést kaptam, mint az első körben. És kiegészítették egy huszonnyolc adagos sugárterápiával. Újra kihullott a hajam, szétégették a bőrömet, súlyosan lefogytam, kifakult a bőröm, kiszáradt mindenem... nem is folytatom. Úgy néztem ki, mint egy „tipikus" rákbeteg. A kritikus időszakban letakartuk otthon a tükröket, egyáltalán nem mertem belenézni. Egyszer, amikor anyám épp lefelé cipelt, valamilyen kezelésre, véletlenül rossz irányba tolt be a tükrös liftbe, és megláttam magam. Rettenetes volt. De a külsőm látványa okozta sokk nem tarthatott sokáig. A kezelés után ugyanis annyira nagyon rosszul lettem, hogy nem érdekelt semmi más. Átöltözni sem akartam, KisAnya úgy pakolt ide-oda mint egy rongybabát.

A szépség akkor semennyire se volt fontos.

Negyedik fázis: Életemben nem voltam még ennyire vékony

A mélypont után szépen, lassan (nagyon lassan) elkezdtem visszaépülni. A kilók is megindultak. Sokáig tartottam a kellemes 55 kilós állapotot. Amit imádtam. Aztamindenit, ez igen, ez a versenysúlyom! – örvendeztem. De az istennek se voltam képes megtartani. Alapvetően hatvan kiló körül szoktam lenni, de a szervezetem annyira kétségbeesett az átélt traumától, hogy a gyógyulás óta sikeresen magamra szedtem még tíz kilót.

De most egészséges vagyok. Lehet, hogy lassan gurulni fogok, ám inkább ezt választom, mint a zörgő csontokat.

Visszatekintve az elmúlt két évemre, azt mondom, hiúság ide, jócsajság oda, a betegségem idején egyáltalán nem érdekelt, hogy nézek ki. Azért voltak napok, amikor megembereltem magam, és sminkeltem, szépen felöltöztem, hogy egy kicsit újra jó nőnek érezhessem magam. KisAnya azt mondta, hogy azokban a hónapokban volt a legjobban megijedve, amikor betolt a ruhaboltba, én pedig kértem, hogy azonnal menjünk onnan, mert egyáltalán nem érdekelnek a ruhák. Engem! Emlékszem, anya mennyire boldog volt, amikor hosszú kihagyás után újra elkísérhetett vásárolni. Ráadásul akkor már a lábamon is képes voltam közlekedni.

Elmondhatatlanul sokat tanultam a testemről, a szépségemről és a hiúságomról az elmúlt két évben. Látom, hogy a hajam visszanőtt, és tudom, hogy a tumor többé már nem fog. Néha megállok meztelenül a tükör előtt, és végigsimítom a kezem a műtéti hegeimen. A Wertheim-műtét okozta vastag, hússzínű vonal örökké ott lesz a hasamon. Nem zavar. Az életem része. Arra emlékeztet, hogy különleges vagyok.

Szentesi Éva

A képek a szerző tulajdonában vannak

-

A daganatos betegségekkel kapcsolatos cikkeink megjelenését az NN támogatja.